Segítőkész papok a hegyen

augusztus 30, 2017 0 By Viktor

Előző nap: Albán földön, viharos szélben

13. nap (július 18.): Vermosh – Shkoder
Távolság: 89 km
Teljes távolság: 782 km

A semmittevéssel eltöltött, szeles nap után készen álltunk, hogy végre átkeljünk az Albán Alpoknak is nevezett hegyvonulaton, bár tudni lehetett, hogy nem lesz sétagalopp. Két hágó állt előttünk. Az első, 1355 méteres magassággal, könnyebbnek tűnt, mivel Vermosh maga is 1050 méteren fekszik. De az út a hágó után lekanyarog a völgybe, alig 300 méterre, hogy aztán visszakapaszkodjon 700 méter fölé, mielőtt a tenger melletti síkságra levezet.

Elszórt házak Vermoshban a folyómeder mellett

Ittunk egy gyors kávét a bárban (a másik volt ma reggel nyitva), és hamar visszaértünk az elágazásig. A nap sütött, de nem volt meleg, a hegyek, a falusi házak pedig gyönyörűek voltak.

Hagyományos zsindelyes tető fakeresztekkel 

 

Már éppen fordultunk volna jobbra, Shkoder felé, amikor két gyalogtúrázó jött szembe velünk. A két francia Vermoshba tartott, és miközben az élményeinket soroltuk, megérkezett egy harmadik francia is, biciklin Montenegró felől. Ugyanarra ment mint mi, és ugyanabban a tóparti kempingben akart megszállni. 

Elbúcsúztunk tőlük, hagytuk, hogy a saját anyanyelvükön beszélgethessenek, mert tudtuk, hogy a bicajossal később még úgyis összefutunk. Gyorsan haladtunk felfelé, és nem is volt olyan nehéz, mint vártuk, de ekkor furcsa, kattogó hangot hallottam a pedál felől. Először csak akkor jelentkezett, amikor a bal lábamat nyomtam le, ezért a pedálra gyanakodtam. Később a kattogó hangot már minden fordulatnál hallani lehetett, és mire felértünk a hágó tetejére, tudtam, hogy valami komolyabb probléma van. Elég ideges voltam, de azért többször megálltunk, hogy gyönyörködjünk a környező táj szépségében.

 

Szűk szurdokvölgyek, meredek hegyoldalak, gyors patakok mindenhol

A tetőn van egy kis élelmiszer-kávézó, a boltos — egy fiatal nő — pedig nagy örömmel állított nekünk össze profi salátát a megvásárolt zöldségekből, pluszba még helyi olívaolajat is tett rá.

Kellemesen megebédeltünk, forrásvizet ittunk, én pedig megpróbáltam a biciklit megszerelni, de szerszámaim sem voltak hozzá, és ekkor még nem is jöttem rá, mi a hiba.

A hágótól jó 20 kilométert lefelé gurultunk, és most a fékeket tesztelhettük le. Meg kellett állnunk többször is, hogy a felnik és a fékpofák kicsit lehűljenek, a kezünkből pedig kiálljon a görcs. Azért a látvány is megért pár megállót…

Ezen a környéken napokat, ha nem heteket lehetne eltölteni

Valahol félúton lefelé találkoztunk két lengyel párral, akik felfelé szenvedtek ellentétes irányban. Nem irigyeltük őket, mert arrafelé sokkal nehezebbnek tűnt, és a hőmérséklet is 30 fok felett járhatott.

Az első valamirevaló falu, amit érintet az út, Tamarë. Itt vettünk egy kis ennivalót és hideg italt, mert a második, fárasztóbb hágó még csak most következett.

Ahogy a felfelé vezető első hajtűkanyart kezdtem volna megmászni, éreztem, hogy a hajtókar nem fordul simán, és ekkor döbbentem rá, hogy a középső agy lazult meg. Ez a probléma otthon már előjött egyszer, de akkor sikerült meghúznom a csavart. Még szerelőhöz is elvittem a biciklit, aki három nap után hisztizve közölte, hogy ehhez a régi tragacshoz ő hozzá sem nyúlt, és akkor már túl késő volt máshoz elvinni. 

Sziklák az út mellett

Egy nagyméretű çelës angles (villáskulcs) kellett nekem. Az albán kifejezést azoktól tanultam meg, akik az első, általam lestoppolt autóban ültek, és azt hiszem, egyhamar nem is fogom elfelejteni. Náluk nem volt szerszám csakúgy, mint a kanyarban cigiző munkásoknál. Ekkor már csak toltam felfelé a biciklit, mert nem akartam teljesen tönkretenni a csapágyat. Ekkor német motorosok tűntek fel, akik meg sem álltak (danke schön!), de a következő autó igen. Két helyi katolikus pap ült benne, akik jól beszéltek angolul, de szerszámkészlet náluk sem volt. Az mondták, a következő faluban, 4 km-rel fejlebb, valaki biztos tud nekem segíteni. Már mentek volna tovább, de visszatolattak, és felajánlották, hogy elvisznek addig engem és a biciklit is.

Ezt az ajánlatot el kellett fogadnom. Elmagyaráztam Anitának és Áronnak, hogy hol keressenek majd, aztán óvatosan bepakoltuk a bicajt, a táskákat és engem is a kocsiba, és elindultunk.

Szomorúan néztem az éles kanyarokat és a nagyszerű kilátást a kocsiból; kicsit úgy éreztem, mintha csalnék. A falu szélén állt egy viharvert konténer, tulajdonosa mindenféle szerszámot tartott benne. Papjaim előkerítették a marcona hegyi albánt, akinek elmagyaráztam kézzel-lábbal a helyzetet. Ő keresett egy csavarkulcsot, és nagyjából meg is húztuk az anyát (vagy mit) a pedál mögött. A túlbuzgó zugszerelő vésővel és kalapáccsal akart pontot tenni az ügy végére, de ezen a ponton határozott nemet kellett gesztikulálnom. Úgy gondoltam, Shkoderig valahogy kihúzom, ott pedig biztos akad majd kerékpárszerviz.

Kávét iszogatok megmentőimmel

Leültünk az elmaradhatatlan kávézóban a papokkal, de ők nem hagyták, hogy kifizessem az italukat. Vallásról, politikáról, történelemről beszélgettünk. Nagyon jól tájékozottak voltak a magyarországi helyzetről, és minden érdekelte őket.

Anita és Áron hamarosan felbukkantak. Kifulladva érkeztek meg a hosszú emelkedő után, de büszkék is voltak magukra. Ittunk együtt még egy kólát, aztán megkezdtük a hosszú ereszkedést a síkság felé.

Koplikban végre váltottam pénzt (euróban is lehet persze fizetni mindenhol, de ezzel rosszabbul jár az ember), és vettünk ennivalót is. Innen még 8 kilométer az a kemping, amit három éve Áronnak fedeztünk fel. Ott találkoztunk a francia bicajossal is, és beszélgettünk egyet, mielőtt átadtuk magunkat a megérdemelt zuhanynak és elkészítettük a vacsoránkat.

Megkönnyebbülést jelentett, hogy megérkeztünk ebbe a kifogástalanul karbantartott, jó felszerelt kempingbe, bár a tóban már késő lett volna megfürdeni. De tudtuk, hogy másnap már megérkezünk a tengerhez.

Következő nap: Balkáni műhelyek, filléres görögdinnyék

Share this content: