Holdbéli por

szeptember 11, 2017 1 By Viktor

Előző nap: Olaj szaga együl a falusi idillbe

Biciklivel a Balkánon, 21. nap

2017. július 26. Ura Vajgurorë – Greshicë
A biciklimet véglegesen megjavítják, és egy rövid időt eltöltünk Berat történelmi városközpontjában, mielőtt nekivágunk a hegyeknek. Az útvonal több meglepetést is tartogat, jót és rosszat is, miközben megtanuljuk, hogyan lehet a tíz centis, finom holdbéli por borította kátyúk és öklömnyi kövek között esés nélkül manőverezni
.

Távolság: 70 km
Teljes távolság: 1218 km

Zöld völgyek Berattól délre

Nem egyszerű mutatvány átkelni Közép-Albánia hegyvidékén, hacsak nincs valakinek terepjárója, mert a sok kis falut nagyrészt csak rossz minőségű, aszfaltozatlan utak kötik össze egymással. Ezért mondtam lé végül arról is, hogy Ulez után Burrelen keresztül Tirana felé menjünk tovább. Most Bellsh városába akartunk eljutni Beraton át anélkül, hogy igénybe vennénk a Fier felé vezető műút kényelmét, és így akartuk megközelíteni a délen található Vlorë megyét. A térkép szerint ez lehetséges, csak azt nem lehetett tudni, milyen lesz. (Ha tudtam volna, valószínűleg soha nem indulunk el arra.)

Berat Közép-Albánia szépséges városa

Berat, az ezer ablak városa

Reggelire betértünk egy kis bürekbárba Ura Vajgurore központjában, aztán elindultunk Veternik és Velabisht falvakon keresztül Berat felé egy hátsó úton, de hamar kiderült, hogy ennek is nagyon rossz a minősége, ezért inkább az országutat választottuk. Végül is csak 10 kilométerről volt szó, és kora reggel még a forgalom is elfogadható,

A folyópart Beratnál

Ki nem találnád, mi volt az első dolgunk Beratban, ahol inkább a szép, régi házakat kellett volna csodálnunk. Keresnünk kellett egy bicikliszervizt, mert… megint ugyanazért a problémáért. Most meg sem kellett kérdeznem senkit, teljesen véletlenül a kis műhely (Ani’s Bicycle Shop) mellett haladtunk el. Az idős férfi, aki épp egy váltón dolgozott, levette a pedálokat, és meghúzta a tengelyt, de valami nem stimmelt, mintha akadt volna. Aztán a fia is megérkezett, és ő jól beszélt angolul – 3 évet dolgozott Londonban, egy gyorsétteremben – szóval innen kezdve nem voltak kommunikációs nehézségek. Kiszerelte a monoblokkot, és halottnak nyilvánította.

A berati szerelőkkel

Megmentőinkkel Beratban

Várakozás kávéval

Mint kiderült, a Lezhë-i szerelő kapitális hibát követett el: szétszerelte az új alkatrészt, hogy jobban bezsírozza, de ilyet monoblokkal nem csinálunk. Így most egy hét után ki lehetett dobni, és kaptam egy újat, de legalább sokkal olcsóbban. Amíg a fiú a biciklin dolgozott, az apja rendelt nekünk egy kávét (és Áronnak gyümölcslevet) a közeli kávézóból. Vicces volt, és érdekes is, ahogy az üzlet lépcsőjén üldögélve ittuk a kávét, és néztük az utca forgalmát. Páran odajöttek hozzánk, néhány szót váltottunk velük, még egy süketnémával is „elbeszélgettünk”.

Berat, Albánia egyik legszebb városa

Sok száz éves házak Berat várhegyénCentury-old houses on the hill in Berat

A bicikli 9 körülre elkészült, de nem akartunk úgy továbbállni, hogy meg sem csodáljuk a szépségét, ezért begurultunk a központba, és a főtéren leültünk egy bort meginni (oszmánkori házai mellett a boráról ismert a város és környéke). Jó volt látni, hogy az óváros továbbra is sértetlen, a főutcáról pedig már állandóan ki vannak tiltva az autók (2009-ben még csak esténként volt így).

Berat főutcája ma a gyalogosoké

Az italok és pár fotó után megkerestük a városból kivezető utat, és elindultunk a Mbreshtan felé vezető, hosszú emelkedőn. Gyorsan vitt minket az út egyre magasabbra, és a faluban meg is kellett állnunk egy szupermarketnél egy nagy adag jégkrémre, mielőtt továbbindultunk Sadovicë és Paftal felé. 

Az út továbbra is kifogástalan volt (eltekintve attól, hogy egy-egy kanyarban olyan meredek volt, hogy alig tudtuk felszenvedni magunkat). Láttuk a völgyet és Beratot mélyen alattunk, és az idő is egész kellemes lett: Shkoder óta először láttunk nagyobb felhőket, és kellemesen fújt a szél.

Kiváló vidéki út

A távolban Berat

Berat a hegyek ölelésében

Kő és por

Sinjë az utolsó falu a hegynek ezen az oldalán, és egy éles jobb kanyar után már a szomszéd völgybe nyílik kilátás. Na, eddig tartott a hibátlan aszfalt, innen köves út következett… Visszafordulni már túl késő lett volna, mentünk tovább.

A köves út eleje

Kezdődik a szenvedés

Pár emelkedőtől eltekintve – olyankor szinte mindig le kellett szállni – nem is volt olyan durva, és hamarosan a következő faluban, a kimondhatatlan nevű Mbjeshovë-ban voltunk, ami pár házból és egy tóból áll. Meg persze kecskékből, birkákból és tehenekből.

Régi tető egy kis faluban

Egy régi ház teteje Mbjeshovë-ban

Falusi környezetben

Innen a hegység déli vonulatai felé haladtunk tovább, és az út ismét megváltozott, a nap legnehezebb szakasza következett. Az utat ugyanis 10-15 cm nagyon finom por takarta, ami eleve nem tesz jót a láncnak és a fogaskerekeknek, ráadásul a köveket sem lehetett látni.

Por, kő az úton

Ez még a könnyebb szakasz, a por előtt

Forrás a hegyekben

Legalább tiszta vizű forrást találtunk

Fáradtak és éhesek lettünk a nehéz terepen, és még messze volt a város. Anitának támadt az az ötlete, hogy főzzünk valamit. Szerencsére volt még egy kis zöldségünk, tészta, és egy csomag bolognai por, és ebből nagyszerű ebéd kerekedett. A végén desszertnek még egy török kávét is összeütöttünk.

Készül az útmenti ebéd

Pár száz méterre az ebéd helyszínétől kellemes meglepetés fogadott: aszfaltozott út! Nagyszerű érzés volt megint sima felületen tekerni, még felfelé is, de az örömünk nem tartott sokáig. Nemsokára kiderült, hogy valamilyen kifürkészhetetlen okból csak egy kilométeres szakaszt újítottak fel ilyen szépen, aztán visszatért a gyűlölt köves út (és a por) pont akkor, amikor meredek lejtő következett végre.

Felfelé mindig nehezebb

Alig tudtuk az ujjainkat kiegyenesíteni a sok fékezés után, amikor végre leértünk a főútra, és nem is volt kérdés, hogy a sarki bárban megiszunk valamit. Aztán továbbindultunk a szebb időket megélt iparváros, Bellsh felé. Soha nem fogom elfelejteni ezt a várost a csípős fingszag miatt, ami hűségesen kísért minket a széteső gyártól a belvároson át (ahol a vacsorához valókat beszereztük) egészen a város utáni emekledőig.

Bellsh régi gyára

A szag forrása

Lightning McQueen kerestetik

Elhaladtunk több bár, étterem és motel mellett, de mind zárva volt, és az egész környék olyan érzést keltett, mintha Csipkerózsika világába tévedtünk volna. Azt gondoltuk, talán a bűz kergette el a jobb érzésű embereket, vagy esetleg kiszáradtak az olajkutak.

Reméltük, hogy találunk egy forrást vagy patakot, ami mellett letáborozhatunk, de végül meg kellett kérdeznünk pár fiatalt, akik egy bezárt étterem előtt beszélgettek. Felőlük nyugodtan sátorozhattunk volna ott, a parkoló mellett, de beton vagy szúrós aljnövényzet (esetleg az átkozott por) közül lehetett csak választani. Végül egyikük, Emiljano felajánlotta, hogy megmutatja a saját tönkrement bárja mögötti területet, hátha az alkalmasabb. Ez már elfogadható volt, meg különben is későre járt, így maradtunk.

Épp nagyban takarítottuk a sátorhelyet (sok volt a tüskés növény), amikor megjelent Emiljano húga három csésze kávéval és egy nagy üveg hideg vízzel. A többiekkel ellentétben ő beszélt kicsit angolul, és el tudta mondani, miért lett ilyen elhagyatott a vidék. A valóságban élték át a Verdák sztoriját: ezen az útvonalon lehetett régebben megközelíteni a déli partokat, meg is élt szinte minden család a turizmusból. Aztán új út épült a part közelében, és minden étterem, motel bezárt.

Megfőztük a vacsoránkat, néztük kicsit a csillagokat, és azt kívántuk, egyszer erre tévedjen egy McQueen…

Következő nap: Friss csirke ebédre

Share this content: