Párizstól Portóig hat keréken – az első nap

április 5, 2020 1 By Viktor

A két évvel korábbi balkáni kerékpártúránk olyan jól sikerült, hogy 2019-ben senkit nem kellett nagyon győzködni, induljunk el valahová megint kétkeréken. A kérdés csak az volt, mi legyen az útvonal, és hogyan juttassuk oda a bicajokat. A mediterrán tájat nagyon szeretjük és Spanyolország is régi kedvencünk, de repülővel odajutni túl drága lett volna. Aztán megtudtam, hogy a Flixbus nagyon baráti áron elvisz biciklivel együtt rengeteg európai városba, köztük Párizsba is. Utoljára 15 évvel azelőtt láttuk a Szajnát, úgyhogy ezzel megvolt az indulás helye is.

Meg kellett küzdenünk a tömeggel, a meleggel, az emelkedővel és a macskakövekkel ehhez a látványhoz, de a Sacre Coeur és a párizsi látkép kárpótolt mindenért

Amikor az útvonalat terveztem, megint csak az emlékeimre támaszkodtam. Szinte láttam a szemeim előtt az óceán hatalmas hullámait Labenne-ben, és eszembe jutott, milyen izgalmat jelentett a zarándokút Santiago felé. Igaz, hogy már sokat utaztunk az öreg kontinensen, de Portugáliában még sohasem jártunk, ezért azt a merész célt tűztük ki magunknak hogy Portóig meg sem állunk. Onnan már repülővel akartunk hazajönni, a jegyek így újabb motivációt jelentettek.

Először is pár szót a Flixbus járatáról. Vegyesek voltak a tapasztalataink, de gyorsan hozzá kell tennem, hogy soha nem voltunk oda a buszozásért. Menetrend szerint reggel 10.20-kor kellett volna indulnunk, de a busz 10.40-kor még sehol nem volt, információt pedig senkitől nem kaptunk. Végül félórás késéssel elindultunk. Nem nagy dolog a 22-órás menetidőhöz képest. De amikor pár órával később Bécsben megkérdeztük a sofőrt, leszállhatunk-e pár percre ennivalóért, az volt a válasz, hogy így is késésben vagyunk, sietünk. Szerencsére a német határnál egy mozgóbüféből szereztünk pár dönert, így az éhhalál veszélye egyelőre elmúlt.

A bicikliket a busz hátuljára akasztották fel, ami kicsit azért aggasztó, ha például esik az eső vagy megállunk valahol éjszaka egy állomáson. Végül csak az egyik kilométeróra szenzorát veszítettük el. Hogy jót is írjak, az ülések kényelmesek voltak, a személyzet udvarias, és a mosdótól sem fordult fel a gyomrunk. Párizsba pedig időben megérkeztünk.

Egy óránkba telt felszerelni a táskákat a Bercy pályaudvaron és átöltözni a mocskos vécében. Úgy terveztük, hogy körbetekerünk a városban, és 4-5 óra alatt megmutatjuk a fiunknak a köteleező látványosságokat, majd elindulunk dél felé, és egy kempingben töltjük az éjszakát. A Bastille téren kezdtünk, onnan a hajózható csatornák mellett haladtunk észak felé. Érdekes volt látni, hogy az utóbbi években ez a környék a lakóhajók és yachtok birodalmává vált.

Tettünk egy rövid kitérőt a legnagyobb Decathlon áruház felé (új kilométeróra a fiamnak, kulacsok, kempinggáz, polifoam, stb.), majd felkapaszkodtunk a Montmartre-ra, hogy a Sacre Coeur elől letekintsünk a városra. Utána végighajtottunk pár sugárúton és körúton, a Pigalle, a Moulin Rouge, a Madeleine és a Concorde tér érintésével. Nagyszerű érzés volt befordulni a Champs Elysées-re, és besorolni a Diadalív körüli, ki tudja hány sávos körforgalomba. Ez a párizsi élmény nagyon hiányzott már.

Mire megérkeztünk a Trocaderóra, hogy elámuljunk az Eiffel torony látványától, már délután 3 óra volt, szóval kicsit késésben voltunk. Aznapra még 45 kilométer volt előttünk. Még egy órába telt a kitérő az Invalidusok felé, ahol Napóleon nyugszik, de utána alig álltunk meg. Párizsból kerékpárutak kiváló rendszere vezet a külvárosok felé, így nagyrészt zöld parkokon át vezetett az utunk. Aztán meglepően hirtelen váltott vidékire a hangulat. Mire az utolsó faluba megérkeztünk, este 10 volt, lassan ment le a nap. A kemping a Google térkép szerint már csak pár kilométer. A kapun egy felirat lógott, miszerint az önkormányzat egy évvel korábban véglegesen bezárta az intézményt.

Sokkoló pillanat volt. Hová mehetsz biciklivel éjjel 10-kor, amikor már sötétedik? Még a szomszéd város is elérhetetlen messzeségben volt hirtelen. Anita úgy döntött, kérdezzünk meg valakit a faluban, ahol a vegyesbolt még nyitva volt. A fiatal nő a boltban minden tőle telhetőt megtett: felhívta a közeli hoteleket, de mind tele volt. A végén felajánlotta, hogy felállíthatjuk a sátrunkat a bolt mögötti betonbeállón, a bicajokat pedig a boltban hagyhatjuk. Örömmel fogadtuk el a lehetőséget. Már éppen kezdtük leszerelni a táskákat, amikor szólt, hogy megbeszélte a férjével, elaludhatunk a házuk melletti melléképületben. Ez már jóval magasabb komfortfokozatot jelentett, még egy régi kanapé is állt a lomok között. Nem telt el tíz perc, és a vendéglátónk megint megjelent. A férje nem bánja, ha házban alszunk, és persze használhatjuk a fürdőszobát és a konyhát is.

Vendéglátóninkkal a fűszerboltjuk előtt másnap reggel

Mint egy álom! A végén a családi ebédlőasztal körül ültünk mindannyian, együtt vacsoráztunk és sztoriztunk, Áron pedig Hendrixet játszott a gyerekek gitárján. Nem is indulhatott volna jobban az utazás!

Share this content: