Koccanás és szomszédolás

augusztus 29, 2017 0 By Viktor

Előző nap: Szamarak és nemzetközi pálinkázás

8. nap (július 13.): Tatinac – Bistrica (Nova Varos)
Távolság: 85 km 
Teljes távolság: 505 km

Előző nap a kemping tulajdonosa meggyőzött minket, hogy érdemes kipróbálnunk egy uzicei specialitást reggelire, és kora reggel valóban megjelent három hatalmas szendviccsel, benne rántottával és házi sajttal. Isteni volt, és rengeteg, a maradékot ebédre tartottuk meg.

Nem könnyű búcsút inteni az új barátoknak

 

Anita napok óta panaszkodott a térde miatt, és tudtuk, hogy az első 30 km ma egyetlen hosszú hegymenet lesz, ezért megkérdeztük, nincs-e buszjárat Zlatiborba, a 900 méter körüli magasságban fekvő, népszerű hegyi üdülőhelyre. Elmondta, hogy naponta több busz is indul, és kedvesen el is kísért a pályaudvarra, nehogy eltévedjünk. Különböző társaságok eltérő méretű buszokat üzemeltetnek Szerbiában, és a biztonsági őr vissza is küldött az első jeggyel, mert minibuszra szólt. Szerencsére simán visszaváltották, bár így Anitának plusz egy órát kellett várnia (az Eurolines busza elég nagy volt, és a bicikli szállítása csak 30 dínárt (80 Ft) jelentett. Viszont nekünk Áronnal így egy kicsit több időnk maradt, hogy feltekerjünk a hegyekbe.

Valójában csak az első 8 km volt igazán kemény, de legalább elég széles volt az út, így a nagy forgalom ellenére biztonságban éreztük magunkat. Uzice középkori vára (a Stari Grad) többször is megállított minket, hogy fotókat készítsünk, és megcsodáljuk a szépségét. Az utána következő poros kőbánya már kevésbé volt varázslatos…

Uzice vára, háttérben a mai várossal

Később voltak már könnyebb szakaszok is, és az időjárás is kedvezett nekünk, így csak egyszer álltunk meg, Zlatibor előtt egy benzinkútnál egy kólára és jégkrémre, a buszpályaudvarra pedig fél órával Anita után érkeztünk meg.

Maga Zlatibor teljesen hidegen hagyott minket. Tipikusan az a fajta hely, amit valamikor a természeti szépsége miatt felkaptak, aztán éppen ezt tették tönkre az átgondolatlan építkezésekkel, hogy mára csak jellegtelen betonkupac legyen barátságtalan árakkal. Talán Zakopanéhoz lehetne hasonlítani, de igénytelenebb kivitelben.

Mondanom sem kell, csak pár percet töltöttünk el a városban, épp csak amíg a bicikliket leellenőriztem. Bár maradhattunk volna sokkal tovább is, mert ahogy a pályaudvart kerestük, egy figyelmetlen sofőr nekem jött, és majdnem el is estem. Szerencsére nagyobb volt az ijedtség, mint a baj.

Gyülekeztek a felhők felettünk, ahogy a következő 30 kilométert megtettük a hegyek között kanyargó úton, 900-1100 méteres magasságban. Egy kis falu boltja mellett ebédeltünk (nagyon tetszik, hogy ezeknél a boltoknál mindig vannak piknikasztalok, ahol az ember ehet és ihat), és miután átlendültünk a nap legmagasabb pontján (valamivel 1100 m felett), elkezdtünk ereszkedni a Zlatar-tó felé.

A Zlatar-tó felső, keskenyebb szakasza

Ahogy egy hegyi patak völgyét követtük lefelé, a látvány egyre csodálatosabb lett, és végül megérkeztünk a türkizkék vizű tóhoz, amit dús lombhullató erdők vesznek körül. A Zlatar-tó akkor jött létre, amikor még a 60-as években vízerőművet építettek az Uvac-folyóra. Az így létrejött tavak ma a vízi sportok szerelmeseinek kínálnak sokféle lehetőséget.

Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy a tó közelében keresünk táborhelyet, de még csak 2 óra volt, ezért eldöntöttük, hogy továbbtekerünk. Megálltunk egy tóparti bárnál egy kólára, és megmásztuk az utolsó komolyabb emelkedőt Nava Varosig. 

Az egyutcás kisváros egyik boltjában megvettük a vacsoránk hozzávalóit (megint tészta zöldségekkel és kolbásszal). A boltosnak annyira tetszett a teljesítményünk, hogy kihozott utánunk ajándékba egy csomag csipszet és egy pár őszibarackot.

Nova Varos után az út meredeken lejt a Lim folyó felé, és alaposan megdolgoztattuk a fékeket, mert már keresgéltük a sátorozásra alkalmas helyeket. A folyópart csábító volt de túl meredek, és nem akartuk a forgalom zaját sem hallgatni egész éjjel. 

Végül egy keskeny mellékúton elhagytuk a főutat, és felbicikliztünk a hegyoldalra, ahol legelők és gyümölcsösök sorakoztak, elszórt házak körül. Amikor ezt a domboldalt észrevettük, rögtön tudtuk, hogy megtaláltuk a tökéletes helyet. Még csak délután 5 óra volt, így maradt bőven időnk, hogy élvezzük a napsütést és a nyugalmat, mielőtt megmosakodtunk és elkészítettük a vacsoránkat.

A spagetti már majdnem készen volt, amikor egy férfi jelent meg a „mi” legelőnk melletti kert végében. A kerítést javítgatta, és csak a fejével biccentett egyet felénk, de én fogtam a pálinkás üveget és két műanyagpoharat, és odamentem hozzá. Azt mondta, nyugodtan sátorozhatunk ott, és örömmel megkóstolta a magyar italt. Az különösen tetszett neki, amikor szerbül koccintottam vele („zsiveli”), és meghívott minket, hogy vacsora után igyunk meg egy kávét vele.

Természetesen éltünk a lehetőséggel, Nemsokára már a kertjükben ültünk, török kávét, az elmaradhatatlan rakiját és forrásvizet ittunk. Aztán megjelent a felesége és az anyja is, ők málnalikőrt hoztak a feleségemnek és házi süteményt mindhármunknak.

11-ig beszélgettünk, aztán emelkedett hangulatban tértünk vissza a sátrunkba, de nem annyira az italok, mint inkább az önzetlen vendégszeretet miatt.

Kávézunk, eszegetünk, iszogatunk barátságos szomszédainkkal

Következő nap: Beteg bicaj és egy új ország

Share this content: