Friss csirke ebédre

Előző nap: Holdbéli por

Biciklivel a Balkánon, 22. nap

2017. július 27: Greshicë – Kotë
Jól jön végre egy kis eső és a török kávé is megteszi az eldugott kis faluban, majd egy ártatlan állat halálát okozzuk, mikor a friss csirke mellett döntünk ebédkor. A Vjosa folyó túloldalán komoly kihívást jelentenek a hegyek a szörnyű útviszonyok miatt, és a helyzet később sem lesz sokkal jobb. Átéljük az első komolyabb konfliktust is, én pedig majdnem belepottyanok egy folyóba…
Távolság: 50 km
Teljes távolság: 1268 km

Reggel nem tudtunk elköszönni a vendéglátónktól, de legalább FB-on hagyhattam neki egy üzenetet. (Előző este gyorsan bejelöltük egymást.) A barátai már kávéztak, nekik integettünk, majd továbbindultunk dél felé.

Ismét rázós utakon

Az volt a tervünk, hogy balra fordulunk, és az SH100-ason megyünk tovább, amit a térkép sárga színnel jelölt. Ez addig a tisztességesen leburkolt út garanciáját jelentette. Aztán az aszfaltot hirtelen murva váltotta fel, mert nemrégiben földcsuszamlás lehetett, és még nem javították ki az utat. Nagy nehezen átverekedtük magunkat az ideiglenes szakaszon, és ott szembesültünk vele, hogy az SH100-as is csak földút, ameddig csak a szem ellát…

Pár kilométeres kitérőt jelentett ez nekünk Damës felé, ahonnan már a vadonatúj SH4-est követhettük egy ideig. Újabb félig-meddig kihalt településre számítottunk, csodálkozva láttuk hát, mennyi ember és autó van az utakon. Vásárt tartottak azon a napon, és mindenfélét árultak az út mellett, játékokat, zöldséget, ruhákat. Vettünk pár barackot, és megcéloztuk az egyik kávézót (három volt a faluban, mindegyik tele vendéggel). A pincér sajnálkozva magyarázta, a lámpára mutogatva, hogy nincs áram. Öt perccel később mégis azt láttuk, hogy a szomszéd asztalhoz viszi ki a kávét. Kiderült, hogy gázfőzőn török kávét tudtak készíteni, de azt gondolta, a külföldi turistáknak az úgysem kell.

Miközben a kávénkat kortyolgattuk, és lassan töltöttem a telefonomat a nap fényével, egyszer csak besötétedett, és elkezdett szakadni az eső. Több mint egy hét forróság után kifejezetten jól esett. Még akkor is esett, amikor visszaszálltunk a nyeregbe, és elindultunk lefelé az új országúton. 

Friss csirke, avagy egy madár korai halála

A következő tíz kilométeren egyáltalán nem kellett pedáloznunk, és a két csapattársamnak nem is esett annyira jól, amikor a tökéletes aszfaltot ott kellett hagynunk a Pocem felé vezető keskeny köves út miatt. Ez a falu tulajdonképpen csak pár házból áll a Vjosa folyó mellett működő ásványvíz-palackozó üzem mellett, de úgy tűnt, nagyon népszerű a hely, mert mindkét étterem nyitva volt! Az egyikben épp egy család ebédelt, leültünk mi is a teraszra, hogy rendeljünk valamit. Tudtuk, hogy a következő város közel 20 kilométer, ami órákat jelenthet egy ilyen vacak úton.

Csirkét rendeltünk (ezt a szót ismerem albánul) friss salátával és sült krumplival. Percekkel később egy férfi megjelent a bokrok mögül, kezében egy csirkével, és a bement a házba. Amikor a félreérthetetlen hangokat meghallottuk, már tudtuk, hogy egy egész csirkét fogunk kapni, és nagyon friss lesz…

A konyhában a nők nem lustálkodtak, mert alig 20 perc múlva a tetem az asztalunkon volt. Hasonló sebességgel tüntettük el mi is a nyomokat, majd kifizettük a csillagászati árat (a család egyik kedvencéről lehetett szó). Még szerencse (nekünk és a malacoknak is), hogy a disznóhús nem szerepelt az albán szókincsemben. Utána tovább küzdöttünk a zúzott kőből álló, errefelé útnak nevezett akadálypályával.

Nemsokára áthaladtunk a Vjosë hídján, de pár fotó erejéig muszáj volt megállnunk. Néztük a birkákat és a vízbe fejest ugráló fiúkat. Aztán követtük egy darabig a folyó vonalát, majd megkezdtük a hosszú emelkedőt, hogy átjussunk a Peshkëpi előtt álló hegyeken. 

Végtelennek tűnő emelkedő

Ez a két kilométer majdnem egy órát vett igénybe az égető napon. Áronnal biciklit cseréltünk, mert a lánca a könnyebb fokozatokban ugrált. Így most nála voltak a nagy csomagok, én pedig nagyrészt csak toltam bicaját felfelé. Ennek ellenére én voltam a leggyorsabb, és egy kereszteződésnél megálltam, hogy megvárjam őket. Kiabálást hallottam, majd láttam, hogy egy juhász integet nekem vadul. Nagyon izgatottnak tűnt, futva jött oda hozzám. Nem tudom, találkoztam-e valaha ennél koszosabb és büdösebb emberrel. Beszélt hozzám folyamatosan egy ismeretlen nyelven (nem vagyon benne biztos, hogy albánul), de azt hamar kivettem, hogy pénzt akar. Csakhogy az aprópénz pont Anita zsebében volt, tehát várnom kellett. Közben pedig vigyáznom, hogy a bűzlő férfi ne ölelgessen minden másodpercben…

Nagy sokára végül felértünk a tetőre, és elkezdhettünk lefelé gurulni. Egy kocsi állt az út közepén, ami nem sokkal előbb hagyott le minket. Fiatal külföldi pár próbálta kicserélni az egyik kereket. Volt velük egy albán férfi is, aki segíteni próbált, de pumpájuk nem volt. Kölcsönadtuk a miénket, mulatságos volt, hogy autósokat tudunk szerszámmal kisegíteni. Sajnos a pótkerék is lyukas volt, de ez az osztrák párt annyira nem zavarta. Visszaszálltak az autóba, és lapos hátsó kerékkel zötyögtek tovább az első városig a kátyúkon át.

Ahogy elköszöntünk tőlük, Anita viccesen megjegyezte, hogy majd legközelebb ők segíthetnek nekünk, ha defektünk lesz. Fél óra múlva én cseréltem belsőt a biciklimen egy kanyarban…

Aztán fokozatosan visszatért az aszfalt. Először maradt a köves út, amire vékony rétegben csak kátrányt öntöttek (talán rosszabb, mint a kő). Végül megint rendes úton haladhattunk Vllahipë faluig. Alig hittem a szememnek, amikor egy régi magyar benzinkutat láttam az út mellett!

Kellemetlen meglepetések

Peshkëpi előtt semmi érdekes nem történt, de ott csalódtunk. Nagyobb városra számítottunk szupermarkettel, bárokkal, és helyette egy porfészket találtunk, ahol összesen két kávézó és egy garázsbolt működött. Beültünk az egyik helyre a szokásos italainkra (Anitának kávé, Áronnak Ivi, nekem egy pohár sör). Aztán a mosdóban lemostuk magunkról valamennyire az út porát, és újra elindultunk.

Peshkëpi után döntenünk kellett, milyen irányból közelítsük meg a déli partot. Menjünk a part mellett az új úton, vagy válasszuk az ismeretlen útvonalat a szárazföld belsejében? Öt évvel korábban az első mellett döntöttünk, és még jól emlékeztünk, milyen nehéz volt. Fel kellett küzdenünk magunkat az 1027 m magas Llogara-hágóra tengerszintről. Szóval most egyhangúlag a másik  irányra szavaztunk.

Elvileg normális út vezet legalább Kotë-ig, utána pedig le kellett térnünk Kallarat és Kuç felé. Otthon még fotókat is nézegettem, és azt láttam, hogy még Kuçban is jó az út, onnan pedig csak kb. 15 km a part, így optimisták voltunk.

Birkák, szamarak és kutyák

Aztán épphogy elhagytuk a város utolsó házait, nyoma veszett az aszfaltnak, mint már annyiszor ezen az utazáson. Felújítás alatt állt az út, ami nekünk azt jelentette, hogy megint kavicson kellett szerencsétlenkednünk, az elhaladó utak által felvert porban.

A hágóra továbbra sem vágytunk, tehát mentünk tovább. Talán az építkezés nem érinti a Kotë utáni szakaszt. A kisvárosba este 7 körül értünk be, és a központi bárnál megálltunk. Ittunk még egyet, közben a kis téren birkanyáj haladt át, és egy férfi leparkolta a szamarát egy bolt előtt. Követtük mi is, vettünk pár csokit estére.

Ekkor már igazán sötét volt, de mindenképp látni akartam, milyen az út Kuç felé. A leágazásnál láttuk, hogy balra már a régi úton mehetnénk tovább, de nekünk jobbra kellett fordulnunk, tovább a köves úton…

Mind kimerültek voltunk már, és az első veszekedésen is átestünk. Anita leszállt a bicajáról, leült a földre, és azt mondta (kiabálta), hogy nem megy tovább sehova. De ott nem lehetett sátorozni, ezért Áronnal továbbmentünk, és az út mellett a tarlón végül kiválasztottunk egy elfogadható területet. Ő visszament az anyjáért, én elzavartam a közelben csaholó kutyákat, aztán felvertük a sátrat a teljes sötétségben. Én még megpróbáltam vizet hozni a fürdéshez a közeli folyóból, de majdnem beleestem 6 méter magasról egy csúszós szikla miatt. Maradt hát az egykulacsos mosakodás, majd jöhetett a vacsora. Azt remélve aludtunk el, hogy könnyebb dolgunk lesz másnap Qeparo felé.

Következő nap: Erdőtűz utánunk, tehenek előttünk