Amalfi és környéke – egy hét gyalog

Épp egy éve, hogy 16 évvel első látogatásunk után visszatértünk Campaniába. Akkor Nápolytól egész Szicíliáig bicikliztünk, én a 4 éves fiamat is húztam magam után az utánfutójában. Most volt egy hetünk gyalogosan, hogy egy másik szemszögből is megnézzük a Sorrentói-félsziget gyöngyszemeit: a hegyek felől.

Főbb adatok:
Összes legyalogolt táv: kb. 100 km
Napok száma: 7
Start és cél: Nápoly
Még több részlet a cikk végén

1. nap: Nápoly

„Nápolyt látni és meghalni” – mondta Goethe. Campania régió székhelye valóban lenyűgöző város. Napokat tölthet el az ember céltalanul bolyongva az elegáns főutcákon és a szűk sikátorokban. Ez alkalommal csak a délutánt és az estét tölthettük azzal, hogy kicsit elvesszünk ebben a színes-szagos labirintusban. Bekaptunk pár arancinit és méterre árult pizzát, és gyalogoltunk tovább. Február vége volt, szokatlanul hideg időszak kellős közepén jártunk. Nem terveztük el az útvonalat. Hagytuk, hogy Nápoly elvarázsoljon minket, és nem kellett sokáig várnunk. Alig volt turista, de az utcák tele voltak karneválozó emberekkel. Visszatérve az idézetre, ha az a vidám nápolyi jobban céloz a tűzijátékával, és el is találja a repülőnk motorját, nem csak súrolja, talán előbb haltunk volna meg… De megúsztuk egy kihagyott szívveréssel, és láttuk Nápolyt.

Február 26-án érkeztünk, alig két nappal az után, hogy az orosz hadsereg megindította szégyenletes háborúját Ukrajna ellen. Amikor csak tudtuk, igyekeztünk követni az eseményeket, és maguk az olaszok is minden nap emlékeztettek minket: Nápolyban hatalmas tüntetés volt a belvárosban, és szinte minden város utcáin, házain megjelent az ukrán zászló.

2. nap: Pompeii

A gyalogtúra előtt volt még egy fél napunk, így választhattunk a Vezúv megmászása és Pompeii romjai között. Lanzarotén igazán nem volt hiány vulkáknokból, így nem volt nehéz a döntés. Délelőtt barangoltunk még kicsit Nápoly központjában, majd vonattal vitettük magunkat a mai Pompei városába (a második „i” elveszett valahol útközben). Az ókori római város másodjára is izgalmas élményt jelentett, főleg Áronnak, akit annak idején jobban érdekeltek a járda kövei, mint az épületek. Igazán azok az egykori emberek mindennapi életére utaló apró részletek ragadtak meg minket. Egy villa bejáratát őrző kutya mozaikja. A sarki gyorsétterem pultja (vajon mi lehetetett akkor a gyors étel? Sült albatrosz? Fókaorr?) A pék kemencéje, ami ma is működne. A szekérkerék vájatai az utcák kövén. A megemelt ókori „zebrák”.

Egész délután a romok körül bóklásztunk, aztán megkerestük az apartmanunkat. Amíg főtt a vacsora, a tévében mentek a hírek, és próbáltuk összerakni, mi folyik Ukrajnában…

3. nap: Sorrento

Az elképzelés az volt, hogy egyfajta mini-Caminót járunk végig egy hét alatt a Sorrentói-félszigeten. A vulkánt körülvevő síkság olyan, mint egyetlen hatalmas külváros, így a sétát Castellamare di Stabiából kezdtük, és Vico Ecuenséig jutottunk az első napon (térképek a bejegyzés végén). A szállásunk Sorrentóban volt, így az út hátralévő részét vonattal tettük meg.

Castellamare városából jelzett ösvény (fehér és piros) indul, amely meredeken vezet fel a hegygerincre. A hosszú kanyarokat le lehet rövidíteni, majd 510 méter körül egy kilátóhoz érünk. Ott mi egy másik útvonalon mentünk lefelé a gerinc mentén (szerintem sárga-zöld volt). Ha visszamennék, az eredeti ösvényen maradnék, mert a miénken alig voltak jelzések, és sokkal lassabban haladtunk. Először a Vezúvra és Nápolyra, majd a kis öblökre és Vico Equensére nyílt kilátásunk, mindkettő csodálatos. Mivel későre járt, vonattal mentünk tovább Sorrentóba, de az ösvény halad tovább dél felé.

Este még bejártuk Sorrento belvárosát, és a szemerkélő eső ellenére élveztük a szűk utcák, színes üzletek hangulatát. És a pisztácia fagyi esőben is kihagyhatatlan!

4. nap: Positano

A reggeli buszról a Colli San Pietro megállónál szálltunk le, onnan gyalog mentünk tovább Positanóba. A kereszteződésnél működik egy kis vegyesbolt, ahol banánt vettünk, és a helyi farsangi fánk, a chiacchiere al cioccolato is jól jött a hegyen. Innen körülbelül 17 km-es festői út vezet hegyen-völgyön át a félsziget érintetlenebb belső részén át Positanóig. Az út helyenként nagyon meredek, felfelé és lefelé is, de legalább annyira látványos. 880 méter magasra is felmásztunk, ahol elég hó lett volna egy tucat hóemberhez. Az utolsó pár kilométer több száz lépcsőn át vezet le a tengerhez.

Positanót nem kell talán bemutatni, hiszen az egyik legtöbbet fényképezett város az Amalfi-partvidéken. Ezen a napon volt részünk napsütésben, felhőkben és esőben is, viszont turistával alig találkoztunk. Egy esernyőt viszont találtunk, valaki kidobta, de pár mozdulattal meg lehetett javítani. Ittunk egy túlárazott kávét az egyik puccos cukrászdában, aztán még egy órát sétáltunk, mielőtt buszra szálltunk volna. Éjszakára egy Agerola nevű faluban foglaltam szállást, és egy Bivio Lone nevű helyen kellett átszállnunk.

Ekkor jött a kellemetlen meglepetés: a második busz valami útépítés miatt nem járt. A gyalogláshoz már túl késő volt, a taxi túl drága lett volna, és a stoppolás szóba sem jöhetett (hárman voltunk, és az emberek még mindig tartottak a Covidtól). Ekkor Anitának támadt egy remek ötlete: felhívtuk vendéglátónkat, aki megígérte, hogy lejön értünk. Igaz, hogy több mint egy órát vártunk rá a fagyos szélben, de a nap jól végződött, amikor a falu éttermében megkaptuk a tökéletes pizzáinkat.

5. nap: Amalfi és Ravello

Gyors reggeli után búcsút intettünk a barátságos agerolai háznak, feltöltöttük a készleteinket egy kis pékségben, és elindultunk San Lazzaro felé. Ez a rész könnyű volt, de ahogy északkeletnek fordultunk, kezdett kevés lenni az oxigén. Meredeken kaptattunk fel a hegyre, megkerültük az egyik szurdokvölgyet, majd leereszkedtünk Pogerola csendes falujába. Egyébként elképesztő, hogy a legfelkapottabb látványosságoktól csak néhány kilométert kell gyalogolni, és sehol egy szuvenirbolt, csak hamisítatlan falusi környezet. Ezúttal például egy férfi ment előttünk, aki egy öszvért vezetett felfelé az utcán…

Az ösvény legmagasabb pontja 850 méter körül van, ahonnan látszik az Amalfi-partvidék Minorival, Maiorival és magával Amalfival. Innen hosszú és meredek lépcső vezet lefelé, hatalmas lépcsőfokokkal. A csendes falu szélén érdemes megállni a friss vízű forrásnál, és a csinos főtér, a templom, a kis utcák is megérnek pár percet. Anita busszal ment Amalfiba, de Áron és én úgy döntöttünk, hogy lefutunk a lépcsőn. Kár lett volna kihagyni!

Amalfitól elállt a lélegzetünk, amikor a kilátóból először megpillantottuk, és a szűk utcákon sétálva is megmaradt ez az érzés. Éppúgy, mint tizenhat évvel ezelőtt, amikor biciklivel gurultunk be a városba. A lépcsősor gyümölcsösök mellett vezetett lefelé, tele érett citrommal, és bevallom, le is szedtünk egyet. Nem lehetett ellenállni a kísértésnek! És akkor még nem tudtuk, hogy a citrom (nem az, amit leszedtünk) hamarosan meglepetést fog okozni…

Amalfi utcáinak labirintusában eltévedni szinte kötelező program, a meredek hegyoldal miatt pedig a városnézés komoly sporttevékenységnek is betudható. A főtéren, a középkori katedrális lépcsőjének tetején fújtuk ki magunkat.

Amalfi után választhattunk, hogy a hegyen át közelítjük meg a következő kisvárost, vagy a parti főút mellett – kicsit elfáradtunk, így maradtunk a tengerszint közelében. Jó érzés volt az is, hogy egy rövid szakaszon a bicajos útvonalunkat követhettük, és Amalfi a naplemente fényeiben már szinte giccsesen szép. A következő városka Atrani, az ország legkisebb területű önkormányzata. Innen felfelé gyalogoltunk megint, mert a szállásunk Ravellóban volt, egy ősi kastély mellett.

6. nap: Limoncello minden mennyiségben

A tavasz szokatlanul hidegen indult 2022-ben Olaszországban, de ez a nap napsütéssel kezdődött Ravellóban, így a teraszon fogyaszthattuk el a reggelit és a kávét. Majd egy újabb festői turistautat követtünk erdők és legelők mellett a következő öbölig, többnyire lefelé. A szűk völgy bejáratánál áll Minori, egy másik gyöngyszem, ahol jóval kevesebb a látogató, mint ismertebb szomszédaiban. És ebben a városban éltük át utazásunk egyik legemlékezetesebb pillanatát.

Egy kis limoncello üzlet mellett vezetett az utunk, és gondoltuk, veszünk egy kisebb üveggel szuvenirnek. Bent egy egész kis manufaktúra működött, helyben készítették a zamatos italt, amit aztán díszes üvegekben meg is lehetett venni. A helyi tévé csapata épp ott forgatott promóciós anyagot a környékről, a tulaj, Carlo Mansi pedig a gyártási folyamatot mutatta be a kamera előtt. Alighogy kifizettük a kiválasztott üveget, amikor a riporter odalépett, és kérdezni kezdett minket olaszul! Én pedig a három hetes nyelvtudásommal szinte minden kérdésére tudtam válaszolni. (Köszönöm, Pimsleur! Ja, és ezért nem kapok semmilyen jutalékot.) A videó itt megnézhető (mi 32:28-nál jelenünk meg). Az idős tulaj a végén egy hatalmas üveg limoncellóval kedveskedett nekünk! Mi pedig ettől kezdve igyekeztünk minél többet meginni belőle, és még így is hagytunk a házigazdáinknak Nápolyban.

A parton elkezdtük az ivást, aztán elindultunk északra, a hegyek felé, amelyeknek a túloldalán a Sarno-folyó völgye húzódik. Aznapi célpontunk egy kis falu, Carbonaro volt, ahol egy egész házat béreltünk. Ez volt talán a leghidegebb éjszaka, fűtés persze semmi, de a nappaliban egész könyvtárból lehetett válogatni, ez kicsit kárpótolt.

7. nap – Vissza Nápolyba

Carbonaro nem sokkal a hágó alatt fekszik, ami Pompei folyójának völgye felé nyit utat, így az utolsó gyaloglós napunk nem volt nehéz. Ösvényeken, kisebb utakon haladtunk, közben akadt pár falu, rengeteg tyúk, kakas és egyéb állatok. Maga a hágó koszos kamionos megállónak nézett ki sajnos, és az onnan lefelé vezető út is jobb sorsot érdemelne. A helyiek láthatóan inkább szemétlerakónak tekintik, pedig akár sportolhatnának is arrafelé.

Délután értünk vissza vonattal Nápolyba, de jutott még időnk belemerülni a belváros forgatagába. Jó érzés volt látni, hogy a szolidaritás zászlói nem tűntek el az utcákról. Pizzát és persze fagyit ettünk, mielőtt egy időre elköszöntünk Olaszországtól.