Végtelen napraforgómezők

április 24, 2020 0 By Viktor

Négy nap a vidéki Franciaországban, vendégszeretet, Bordeaux

A száraz tények:
Útvonal: Lerné – Vouillé (70 km), Vouillé – Villefagnan (81 km), Villefagnan – Baignes-Sainte Radegonde (96 km), Baignes – Gauriaguet (43 km)
Főleg mellékutak + kerékpárút (kb. 40 km)
Kihívások száma: 2 (lásd lejjebb)
Részletes térkép a történet végén

A nap nem is kezdődhetett volna jobban. A vendéglátóink reggelivel kínáltak minket, és a következő hét terveit is megbeszélhettük velük. Nagyon segítőkészek és lelkesek voltak, mindenféle kerékpáros térképet húztak elő, és útvonalakat ajánlottak. Nem is lehetett eléggé megköszönni a kedvességüket.

Merre tovább?

Ha Spanyolországba a Pireneusok lábánál akartunk belépni (elkerülve így a kemény hegyi hágókat), Bordeaux-n keresztül kellett mennünk. Az egyik lehetséges útvonal nyugatra, La Rochelle velé vezetett a kiváló kerékpárút, a Vélodyssée vonalán. De Portó még nagyon messzinek tűnt, nem mertem nagy kitérőket bevállalni. Így végül a lehető legrövidebb utat választottuk, dél felé, még ha ez azt is jelentette, hogy az óceánhoz csak egy héttel később jutunk el.

A végtelen napraforgómezők élénk sárga-zöld színeit biztos nem fogjuk elfelejteni.

Egy hete voltunk már úton, és kitapasztaltuk, hogy a napi 80 km az ideális távolság nekünk. Így elég gyorsan tudtunk haladni a célunk felé, de közben nem éreztük úgy, hogy csak átrohanunk mindenhol. Jutott elég idő meg-megállni és körülnézni, ha úgy tartotta a kedvünk, és mindig találtunk egy árnyékos parkot vagy kávézót a nap derekán, ahol átvészelhettük a legforróbb egy-két órát. Franciaországnak ez a tája talán nem kínál olyan lenyűgöző, világhírű látványosságokat, mint a Loire völgye, de a falvakban és kisvárosokban gyöngyszemeket talál, aki keres: múltat idéző templomokat, kőházakat, régi hidakat. Csak el kell hagyni az autópályát és nem szabad az idővel törődni.

Jazeneuil temploma. Ebban a városkában is megálltunk egy hideg italra a napernyők árnyékában.

A kihívások

Az első nap minden rendben ment, csak egy defektünk volt. Tanulva a 2017-es balkáni túránkból, féltucat tartalék belsővel és rengeteg folttal indultunk el a biztonság kedvéért. Az első igazán bosszantó meglepetés akkor ért, amikor a harmadik nap végén megérkeztünk Barbezieur-be. Délután 6 volt, túl voltunk a 80 kilométeren. Egy boltban megvettük a vacsora hozzávalóit, aztán pár perc múlva letaglózva álltunk a bezárt kemping kapuja előtt. Legszívesebben ledöntöttem volna a főúton lévő táblát, amit persze nem elfelejtettek letakarni. Így még egy órát kellett tekernünk az egyébként nagyszerű kerékpárúton, de legalább a következő kemping Baignes-Sainte Radegonde-ban nyitva volt.

A második csapás másnap reggel ért minket. Éppen indultunk volna tovább, amikor a hátsó keréktől valami furcsa, recsegő hangot hallottam. Amíg a kávét vártuk a faluban, megnéztem, és kiderült, hogy a fogaskerékkoszorú meglazult. Rendesen meglazult. Helyben nem volt szerelő, a bárban azt javasolták, menjünk vissza Barbezieur-be. Azt már nem! A Google Maps mutatott egy műhelyt Cavignacban, ami csak kisebb kitérőt jelentett, ezt választottuk inkább.

A következő 50 kilométeren olyan gyengéden nyomtam a pedált, ahogy csak lehetséges, de azért a tájat is tudtam élvezni. A Zöld Út (Voie Verte) nagyjából 40 km hosszú, és egy régi vasútvonal helyén alakították ki. Kiváló ötlet, amit máshol is követhetnének!

Ez a negyedik nap rövid volt, de sok idő elment azzal, hogy kivárjuk a szieszta végét Cavignacban. Végül kinyitott a szerviz, és a tulaj 10 perc alatt megszerelte a bicajomat, pénzt sem kért érte. Arra a kérdése, hogy meddig lehet így használni, azt mondta, talán 500 km még belefér. De többször nem kellett javítani, és azóta is működik, úgyhogy köszönöm ezúton is! A rövid napot egy kis faluban zártuk, ahol egy újabb WS vendéglátó várt minket, mindössze egy megállóra Bordeaux-tól.

Az ekhós szekér

A szállásadóinkhoz való megérkezésünk is emlékezetes volt. Még Cavignacban felhívtam Antoine-t, aki azt mondta, hogy 5 körül már otthon lesznek. Pár percre jártunk már csak tőlük, nagy volt a forróság, és épp azon gondolkodtam, mivel ütletnénk el a hátralévő 3 órát. Ekkor egy autó állt meg mellettünk, és egy fiatal nő kérdezett valamit franciául, amit persze nem értettem. Odagurultam, bár sejtettem, hogy nem fogok tudni segíteni neki. Kiderült, hogy ő Marine, Antoine felesége. Éppen a boltba ment volna a két gyerekével Cavignacba, de meglátott minket, és azt gondolta, hátha mi vagyunk a vendégek… Nem gond, elkísért minket a házukig, kinyitotta az ajtót, megmutatta, mit hol találunk, kaptunk egy-egy üveg sört, és már ment is vásárolni. Hogy mennyire jól esett ez a bizalom, le sem tudom írni.

Ehhez a fotóhoz mindenkit összeszedtünk, aki számít: Marine, Antoine, a két gyerek és az unokahúg, mi hárman és még a macska is.

Nem sokkal később befutott Antoine, majd Marine a gyerekekkel. Jót beszélgettünk a bicajos élményeinkről (ők Laoszban jártak korábban), meg mindenféle másról. Aztán megmutatták a “hálószobánkat”: egy régimódi ekhós szekeret, amit Marine apja maga épített, és amiben a családjával lakott és utazgatott éveken át az országon belül még a 80-as években. Lovak húzták, volt benne konyha és zuhanyzó is. Ilyen különleges szállásunk még soha nem volt! Áronnak a sátrában kellett aludnia a füvön, de később azt mondta, ez volt a legkényelmesebb sátorhely az egész úton.

Jókat játszottunk a kisfiúval, Natannal, és beszélgettünk a szülőkkel. Aztán egyszer csak felajánlották, hogy maradhatnánk még egy napot, és gyalog is megnézhetnénk Bordeaux-t, ebben a kánikulában kényelmesebb is lenne így. Még azt is elintézeék, hogy utána Marine szüleinek a házában aludhassunk, onnan 50 km-re.

Séta Bordeaux-ban

Egy egész napot töltöttünk Bordeaux-ban. Antoine anyja vitt be minket autóval, dolgozni ment az egyik belvárosi szuvenírboltba. A jegyautomata nem működött, így a parkolótól blicceltünk a villamoson, de szerencsére nem jött ellenőr. Aztán órákig sétáltunk Bordeaux belvárosi utcáin, ahol az elmúlt századok díszletei között éli az életét a nagyváros sokszínű lakossága. Piac volt aznap a Szent Mihály székesegyház előtti kis téren, zöldségekkel, gyümölcsökkel, ruhaárusokkal és vevők százaival. Délután 4 körül, amikor az árusok már indulni készültek, a gyümölcsöket egységesen 1 euróért adták. Hasznos lehet, ha valaki kis pénzből utazgat…

Utána visszavonatoztunk a legközelebbi faluba, gyalogoltunk egy órát, és az estét megint a családdal töltöttük, újabb történeteket meséltünk egymásnak. Másnap pedig útnak indultunk, hogy megismerjük az örök álmodozót, aki a szekeret építette…

Térkép