Szédítő utak Lanzarote északi részén

április 12, 2021 0 By Viktor

A sziget legrégebbi ismert útvonalát jártuk be a farsangi túránk második napján, és csak a miénk volt az egész tengerpart. A harmadik napon egy sokkal fiatalabb utat követtünk, amit soha nem használtak az eredeti tervek szerint. Végül a harmadik napon két napnyi távolságot gyalogoltunk le egyben. (az első nap)


Szendviccsel és törökösen készített kávéval kezdtük a második napot a kráterben (nem a vulkán tüzén főztünk). Kicsit hűvös volt a reggel, és meglepetésünkre mindent harmat borított, de a csapatunkra nem éppen jellemző a koránkelés, így minden megszáradt, mire útra keltünk.

A vulkán belsejét ott hagytuk el, ahol annak idején a folyékony láva is távozott, és beborította a környéket egészen a tengerpartig. Malpaís, azaz “rossz föld” a neve ennek a semmire nem igazán felhasználható tájnak. A szigetlakók azért fáradságos munkával kialakítottak kisebb-nagyobb farmokat a megdermedt lávafolyások között. Ma már nagyrészt parlagon hevernek, és tavasszal a mezei virágoké a terep. Kicsit el is tévedtünk, de pár kőfal után rátaláltunk arra a Yé felé vezető földútra.

Kávé és bolha

Lanzarotén nem ritkák a rövid településnevek (Soo, Tao, Uga), de a rekorder egyértelműen Yé, a Corona-vulkán lábánál fekvő kis falu. Talán mert a sziget annyira keskeny ezen a ponton, hogy hosszabb név már nem is férne el a térképen? A múltban (ez Lanzarote esetében a 60-as évek, azaz a tömegturizmus előtti időket jelenti) szegény falu volt, ahonnan sokan vándoroltak el a jobb élet reményében. Ma is csendesek az utcák, alig van forgalom hétköznap (legalábbis 2021-ben!)

  • The main street of Yé

Ittunk egy kávét a bárban, ami egyben a falu boltja is, majd kicsit feltöltöttük a készleteinket, mert tudtuk, hogy a következő két napban nem lesz erre lehetőségünk. Míg iszogattunk, egy macskával is összeismerkedtünk – valószínűleg tőle kaptuk a bolhákat is, amik egy héten át boldogítottak minket…

A holtak útja

A falut elhagyva az út egyik oldalán Yé fehér temploma áll, jobbra pedig hagyományos házak csoportja, természetesen a megszokott esővízgyűjtővel és föld alatti víztározóval, aminek itt aljibe a neve. Innen könnyed séta a főút mellett haladva a kedvelt kilátó parkolója. Szédítő a kilátás a hegyvonulatra, az óceánra és a Chinijo-szigetvilág tagjaira. A szűk tengerszoros másik oldalán a legnagyobb, a La Graciosa, szinte karnyújtásnyira tőlünk. Meredek gyalogút indul a kilátótól lefelé, ide-oda kanyarogva, egészen a Risco szakadékának aljáig.

Amit ma túrázók és turisták százai használnak, eredetileg kézzel alakították ki a lanzaroteiek több száz éve. A neve Camino de los Gracioseros (a graciosaiak útja), nem is akármiért. Állítólag arra (is) használták ezt az útvonalat, hogy a kis sziget halottjait Haría város temetőjébe szállítsák.

Épségben megtaláltuk a vizet, bort és ételt, amit két nappal korábban rejtettünk a sziklák közé. Elpakoltunk mindent a hátizsákokban, és óvatosan leereszkedtünk egészen a tengerig, aztán homokdűnéken át a La Graciosával szemközti hosszú, homokos strandig.

Egy éjszaka a tengerparton

Lanzarote szeles hely, ami áldás és átok egyszerre. Ha nem mozdulna a levegő, elviselhetetlen lenne a meleg, így viszont minden egyes szőlőtőkét és gyümölcsfát íves kőfallal kell védeni. A homokos partokon is hétköznapi látvány a kövekből összeállított, kör alakú goro, ahol a strandolók anélkül élvezhetik a napsütést, hogy minden testnyílásuk megtelne homokkal.

Egy ilyen szélvédett helyet néztünk ki magunknak és a sátrunknak, a nap hártalévő részét pedig a body-surfing tette ki (magyar szót nem tudok rá, lényegében szörfözés deszka nélkül – sok éve az indonéz fiatoloktól lestem el, Balin.) A vacsorát most is a 25 éve vásárolt gázfőzőn készítettük el. Utána jól esett a bor a csillagos ég alatt.

  • Camping on the beach

A befejezetlen út

Ha valamelyik kilátóról vagy a tengerpartról végignézünk a Risco helyenként 5-600 méter magas sziklavonulatán, nem gondolnánk, hogy bárhol járható utak lennének rajta. Valójában a helyiek több ösvényt is kialakítottak, hogy megközelíthessék a tengerpartot vagy a szigeteket. Vagy épp a sziget északkeleti csücskénél lévő sótelepet. Nemzedékeken át termelték a sót Salinas del Rio medencéiben, egészen 1970-ig. A harmadik napot egy kis kitérővel kezdtük, körbejártuk a területet, ami most a madarak birodalma.

  • Reflection of the Risco

A régi ösvények nagy része mára feledésbe merült, és az erózió lassan eltünteti a nyomaikat. Csak a már említett útból lett hivatalos túraútvonal. Viszont még az 1960-as években jóváhagytak egy tervet, hogy autóutat építsenek ki Famara és a La Graciosával szembeni part között, ezzel fellendítve a kisebbik sziget turizmusát. Az építkezés meg is kezdődött, a földmunkával végeztek, de aztán a projektet elkaszálták. Arra hivatkoztak, hogy túl veszélyes lenne az út a sok kanyar és a sziklaomlások miatt – a környezetvédelem akkoriban még nem igazán volt szempont. A túrázók mindenesetre örülhetnek, mert így létrejött a sziget talán leglátványosabb útvonala.

Az ösvény lassan éri el a 200 méter körüli magasságot, utána pedig nagyjából ott halad tovább, azaz a meredek hegyoldal közepénél. Hűségesen követi a domborzatot, úgy kanyarog, ahogy az esővíz koozta bevágódások megkövetelik. Helyenként nehéz vagy akár veszélyes is az áthaladás, ahol a lezúduló sziklák állják az utunkat, vagy az eső egyszerűen eltüntette az utat. De ha Anita végig tudott menni a tériszonyával, azt hiszem, bárkinek sikerülhet.

  • Not a bad view

Famarába, pontosabban mellette húzódó hosszú, vad tengerpart végére délután 4 körül érkeztünk. Még épp volt időnk kihasználni az őrült hullámokat, aztán felvertük a sátrunkat egy laposabb helyen, ahol nem voltak növények. Egy barátunk meglátogatott minket Playa Hondáról, és hozott jéghideg sört, kólát is.

Forrásvíz!

Reggel frissen, energikusan keltünk, ezért Áronnal úgy döntöttünk, megnézzük a “víz házát”, ahonnan régen az ivóvizet szállították a környező településekre. Oda-vissza 7 km, a tegnapihoz hasonló, látványos útvonal. A végén egy roskadozó házikó, félig-meddig kicsinosítva. Állítólag egy zavarodott elméjű nő költötözz be évekkel ezelőtt. Minket a kutyája fogad, kissé idegesen, de pár jó szó után már csóválja a farkát, majd visszavonul.

Mi megkeressük azt a helyiséget, ahol a víz egy csőből folyik egy méretes tartályba, onnan pedig a lépcsőkön lefelé és le a tengerbe. Muszáj megkóstolni, bár üveget elfelejtettünk hozni. Erdélyben ittam hasonlót, érdekes íze van, kellemes.

Újratervezés

Vissza a sátorhoz, összepakolunk és besétálunk Famarába egy kávéra. A szél ma erőssebb volt, de a napos idő folytatódott. Rövid pihenő után visszaindultunk a part felé, aztán pedig a sárga turistaúton mentünk tovább a Morro Alto felé.

Ez az útvonal csak pár kilométer, de annál izgalmasabb! Eleinte egy kiszáradt szurdokvölgy, barranco mellett haladtunk. Az ilyen völgyekben csak nagy eső után van víz, de akkor pusztító erővel zúdul lefelé. Aztán feljutottunk a hágóra – mindössze 325 méterrel van a tenger szintje felett, de igazi alpesi hangulata van a kopár tájnak a ködbe vesző hegyvonulattal.

Innen két útvonal vezet Teguise városába: a könnyebbik útvonal egy széles völgyben vezet, a nehezebbik a sziklafal mellett halad tovább felfelé, és onnan ereszkedik aztán le a városba. Mi az utóbbit választottuk, a legmagasabb ponton megettük a szendvicseinket, majd a régi főváros óvárosában egyik bárjában folytattuk egy sörrel.

  • The old capital and lavenders

Ahogy ott üldögéltünk, egyszer csak megváltozott az idő. Felhők takarták el az eget, felerősödött a szél, és mintha köd kezdett volna kialakulni. A szél most délnyugat felől fújt, ami jó eséllyel esőt is jelent. Megnéztem az előrejelzést, éjszakára komoly esőt mondtak. Végül megegyeztünk, hogy az utolsó megállót a teguisei vár alatt kihagyjuk, és amíg tudunk, elgyalogolunk, majd busszal megyünk haza.

Összeszedtük a negyedik éjszakára szánt ellátmányunkat, majd földutakon mentünk tovább San Bartolomé felé. Már sötét volt, mire odaértünk, teljesen kimerülten. Ez az utolsó szakasz volt a legnehezebb, kegyetlen szembeszéllel, ami finom port fújt az arcunkba – most jól jöttek a maszkok. A teljes távolság több mint 30 km volt aznap.

A térképek: