Lépten-nyomon jó emberek

augusztus 28, 2017 0 By Viktor

4. nap: Karlóca – Egy völgy Szabács mellett
Távolság: 93 km
Teljes távolság: 253 km

Négy nap kellett, hogy beleszeressünk Szerbiába. Nem mintha az első két napon nem tapasztaltunk volna őszinte vendégszeretetet, de ezt még könnyen betudhattuk annak, hogy a Vajdaságban élő magyarok általában szívesen segítenek az anyaországból érkezett utazóknak. De ma elhagytuk a magyarul beszélő területeket, és ha lehet, még kedvesebb fogadtatásban volt részünk.

Egy szép étterem, amit ki kellett hagynunk

Először megmásztuk a Tarcali-hegységet, de akkor legalább még nem volt akkora a meleg. Utána letértünk a forgalmas főútról, és inkább csendes vidéki utakon haladtunk tovább. Ahogy egy kereszteződésnél balra fordultunk, Áront odahívta egy idős férfi, aki gyümölcsöt árult egy fa árnyékában. Kaptunk tőle egy kilónyi érett, édes őszibarackot.

 

A Tarcali-hegység zöld növényzete

Aztán hangulatos falucskákon haladtunk át, és mezőgazdasági területeken, mielőtt megérkeztünk Fényberek (Platics) központjába. Dél volt, és kezdett égni a kerekeink alatt a talaj, ezért megálltunk a sarki kocsmánál, hogy ott töltsük el a sziesztánkat. Rendeltünk üdítőt, majd kávét, aztán én egy fordítást készítettem el, Anita és Áron pedig bent biliárdoztak. Épp csatlakozni akartam hozzájuk én is, amikor megjelent a tulaj egy nagy szelet görögdinnyével, és a feleségemnek adta. Már ennek is nagyon örültünk, de aztán térült-fordult, és mindenkinek jutott egy-egy negyed dinnye. Alig tudtuk mindet betermelni!

A kedves kocsmáros és a dinnye maradványai

Megköszöntük a kedvességüket, aztán gyorsan elindultunk, mert veszélyesnek látszó felhők gyülekeztek a hátunk mögött. 

A dinnye megsokszorozta energiáinkat, simán lehagytuk a vihart, és miután átkeltünk a Száva-hídon, megérkeztünk Szabács városába.

A Száva folyó Szabácsnál… és a megszelídült viharfelhők

Ettünk egy pizzát, aztán beültünk egy másik helyre, hogy egy sörrel és kólával leöblítsük. Amikor a tulajdonos – korunkbeli hölgy – kihozta a rendelésünket, azt mondta, hogy a ház vendégei vagyunk. Kikerekedett szemmel kérdeztük, hogy miért, mire a válasz az volt, hogy ők is sokat bicikliznek, és van egy Áronhoz hasonló korú fiuk is. A szívmelengető élmény után visszaszálltunk a bicajra, és elindultunk a közeli dombok felé, remélve, hogy találunk egy szép és csendes helyet, ahol letáborozhatunk. 

A hegyeket meg is találtuk, de ivóvíz sehol nem volt. Sátorozni sem volt egyszerű, mert mindenfelé elszórtan házak, farmok voltak. Vízre mindenképpen szükségünk volt a mosakodáshoz és a főzéshez is, ezért megálltunk egy háznál, hogy kérjünk a kulacsainkba. A kaput nyitó néni nagy mosollyal segített, és már éppen indultunk volna tovább, amikor megjelent a férje. Ragaszkodott hozzá, hogy bemenjünk, és igyunk velük egy kávét. Kiderült, hogy a fiuk a születésnapját ünnepli, így tortát és rakit (azaz pálinkát) is kaptunk. Én is megkínáltam őket a hazai pálinkával, és jó félórát beszélgettünk. Mindannyian tanárok voltak, úgyhogy közös témában nem volt hiány, és a fiatalok jól beszéltek angolul.

Tanárok és két diák

Aztán ideje volt indulni. Egy nagy zsákot megtömtek paradicsommal, és elbúcsúztunk. Az idő szaladt, a lábainkban pedig már alig volt erő, de sehova nem tudtuk a sátrakat felállítani. Végül egy kis völgyre esett a választásunk, egy kukoricaföld mellett. A hely elfogadható volt, és rájöttünk, hogy egy kulacsnyi vízzel az ember kiválóan meg tud mosakodni… ehhez képest mennyi vizet elpocsékolunk a fürdőszobában naponta…