Balról jobbra: Ákos öcsém, apukám (a szponzor), unokatesóm (Péter) és én. A kamera mögött másik unokatesóm, Laci

Ki van a képernyő másik oldalán?

Az egész akkor kezdődött, amikor 19 éves voltam. Olyan országban nőttem fel, ahol a szabad mozgáshoz való jog csak álom volt – aránylag könnyen hozzájuthatott az ember a “piros útlevélhez”, amivel a szocialista országokat lehetett bejárni, de a “kék útlevél” csak kevesek kiváltsága volt. Apukámat 1988-ban felkérték egy szerelési munka levezénylésére Nyugat-Németország nyugati szélén, majd utána Franciaországban. Ott, nem messze a belga határtól (Maubeuge nevét nemigen fogom elfelejteni) látott vendégül öcsémmel és két, hozzánk hasonló korú unokatestvéremmel ’89 tavaszán jó tíz napra. El lehet képzelni, ahogy a négy tinédzser fiút szabadon eresztették a sose látott, legmodernebb autók, elképesztő áruválasztékú szupermarketek, night clubok és más hasonló finomságok között. Napokig csatangoltunk Párizs utcáin, lógtunk a metrón, órákig kártyáztunk a vonaton. Biztos vagyok benne, hogy ekkor fertőződtem meg az utazás vírusával, ami úgy tűnik, gyógyíthatatlan.

A következő két évben nem volt elég pénzem, hogy túl messzire jussak, de amint tudtam, elstoppoltam Párizsba az akkori barátnőmmel. Az egy hónapos, kis költségvetésű, nomád utazások aztán megszokottá váltak nyaranta, és az utazásaink lassan behálózták Európát, majd kikancsintgattam távolabbra is.

Az elmúlt 20 évben a barangolásaim során állandó társam lett a feleségem, aki az egyik legrugalmasabb ember (legalábbis a gyengébbik nemből), akit szinte bármilyen őrültségre rá tudok beszélni, így a kalandok sora nem szakadt meg, ahogy teltek az évek, és megszületett a fiunk. A határokat addig feszegettük, ameddig csak lehet, egyre hosszabb kiruccanásokat tettünk, ami aztán oda is vezetett, hogy saját vállalkozásba kezdtünk, mert az addigi főnökünk nem bírta elviselni, hogy hosszabb a szabadságunk, mint az övé…

Több tucat ország, mindenféle jármű, sok száz új ismerős, jó és rossz, de javarészt jó élmények, megoldandó nehézségek és rengeteg felejthetetlen pillanat. Mindig is úgy éreztem, hogy ezeket az élményeket másokkal is meg kellene osztanom – legyen szó a karosszékből utazásokról álmodókról vagy modern kori nomádokról, amilyenek mi is vagyunk, és akik friss információkra, hasznos ötletekre éheznek. Pontosan ez a célom a blogommal. Fotókat, gondolatokat, régi utazások emlékeit és a legújabb kalandokat fogom megosztani az érdeklődőkkel. Köszönöm a látogatást!

Travel slow, see more