Igazi tavasz Lanzarote szigetén

március 25, 2021 4 By Viktor

Ilyen is lehet Lanzarote! A félsivatagi klímájú sziget jellemző színei a barna és a fekete, de eső után hirtelen kizöldülnek a vulkánok és a völgyek. Négynapos farsangi vadkempingezős túránk első napja.

Február vége a karnevál időszaka a Kanári-szigeteken, és egész hetes iskolai szünet. 2020-ban ez volt az utolsó szabadon megtartott ünnep a dögvész előtt (bár mi akkor is inkább átmentünk a szomszéd szigetre bicajozni egy jót, a calima ellenére). Idén karneválra a szükségállapot 4-es fázisában ragadtunk, turistát nagyítóval is nehéz volt találni. A szigetet csak “indokolt célból” lehetett elhagyni (amibe érdekes módon a turizmus is beletartozott, ha valaki hivatalos szállást foglalt). Mi arra vágytunk, hogy pár napra elmeneküljünk a szabályoktól, akár gyalog, akár kétkeréken, így maradt Lanzarote.

Az év kivételes mennyiségű esővel köszöntött be, és január közepére szinte az egész sziget bezöldült. Aztán megjelentek a tavaszi virágok milliószám, sárga, lila, itt-ott piros színre festették a máskor barna és fekete hegyoldalakat és a völgyeket.
Februárban is leszakadt az ég időnként, volt utánpótlás, maradtak a virágok, így a gyalogtúra mellett döntöttünk. A tömérdek szigorítás után szabadságra vágytunk, tehát adta magát, hogy vadkempingezzünk. Ötnapos utat terveztem a sziget északi felére, de volt egy bökkenő: a víz. Pontosabban a víz hiánya.

Lanzarote virágos arca

A víz mindig is nagy érték volt Lanzarote lakóinak, és a régi szigetlakók mindenféle okos megoldásokkal gyűjtötték és tárolták. Nincsenek folyók, patakok, sem tavak. Forrás sincs (jó, ez nem teljesen igaz, de majdnem). Ha az ember egy nagyobb pocsolyára bukkan, már romantikus felfedezőnek érzi magát. Vízre márpedig szükségünk volt, inni, főzni, este mosakodni (tiszta túrázók vagyunk). Aztán meglett a megoldás: a sátorozásra kinézett helyszíneknél eldugtunk egy-egy ötliteres vizet, némi tartós élelmiszert és egy üveg bort. Egy barátunk segített a kocsijával előző nap.

1. nap: Mala – La Quemada de Orzola (25 km)

Eredetileg Guatizából indultunk volna, ahonnan a Tenegüime völgyön mentünk volna felfelé, de nem sikerült elég korán kelni. Így aztán kicsit tovább maradtunk a buszon, és Mala lett a kiindulópont. Kinéztem a műholdas képen egy szimpatikus mellékgerincet, aztán a helyszínen kiderült, hogy vezet is ott egy régi ösvény. Valószínűleg a falusiak használták valamikor szamár- vagy öszvérháton. Öszvérrel, szamárral nem találkoztunk, csak egy megszállott futóval.

A hegyoldalak és a völgyek is a tavaszi arcukat mutatták még, rengeteg virággal és nagy, szőrös hernyókkal. Párat biztos el is tiportunk, ahogy a kilátásban gyönyörködtünk. A sziget legmagasabb pontja, a Peñas del Chache csak 672 méter, de mi a tengerszintről indultunk, és egy óra alatt többszáz méter volt alattunk. A régi ösvény elvezetett minket a csúcson működő radarállomás alatti aszfaltútig. Ott aztán kicsit el is tévedtünk, úgy kellett átgázolni a derékig érő virágokon.

Nem is olyan könnyű haladni, ha ennyi a virág. A nadrágunkon meg is látszott: csak a mosógép tudta eltávolítani a sárga mintát.

Ahogy elhaladunk a lekerített katonai terület mellett, már a sziget másik oldalán is találjuk magunkat. Az északi rész hegyvonulata, a Risco de Famara itt hirtelen véget ér, és 5-600 méter szakadék után ott az óceán. A látvány elképesztő. Több jelölt és jelöletlen útvonal közül lehet választani – mi jobbra fordultunk, és egy darabon a perem mellett haladtunk.

  • This is the normal view, I didn't change anything!

A kiserdő és Haría

Egy parkoló, egy népszerű játszótér és piknikező után (bárcsak magukkal vinnék az emberek a szemetüket), fák bukkannak fel. Fenyőfák. Ez a bosquesillo, azaz a kiserdő. Vagy erdőcske. A hegyet 500 méter felett egykor mediterrán erdő borította. Aztán jött az ember, és a fák visszahúzódtak ide, mint a gallok Asterix falujába. (Egyébként vannak tervek a visszaerdősítésre.) Csodás érzés volt az árnyékban tenni pár lépést! Nem mintha annyira meleg lett volna, de fák nemigen nőnek “vadon” Lanzarotén.

A következő megállónk Haría volt, egy hangulatos “hegyi” kisváros szépen megőrzött, hagyományos házakkal. A hegyről egy szűk völgyön ereszkedtünk lefelé. Annyira benőtték pár hét alatt a bokrok, virágok, hogy őserdőnek is beillett volna. Aztán valami csillogást láttam a sziklák között. Nemsokára megtaláltuk a forrást, ahol a víz előbukkan a hegyből, és pár méteren át folyt is a patakmederben, mielőtt elbújt megint. Nálunk hétköznapi látvány lenne, itt mekkora kincs!

Mire Haríába értünk, betermeltünk pár maréknyi papsajtot (és három fügét). Délután 3 óra körül járt, és még messze volt a kiszemelt táborhely (és az elrejtett víz). Anita ivott egy kávét egy bár teraszán, én egy kólát a parkban egy padon, mert nem ülhettünk le mind egy asztalhoz. Kettőnél többen tilos, ha együtt élnek, akkor is! Logikus. (Áron amúgy végül inkább elvonult házat rajzolni.) Aztán vettünk még egy üveg vizet, csokit, és indultunk tovább Maguez felé.

Az utolsó szakasz és a vulkán

A tekintélyes Corona vulkánt megkerülő földúton mentünk tovább, ahonnan jól látszik a sziget északkeleti fele. Viszont már kezdtünk fáradni, és a La Quemada vulkán még olyan messze volt! Áronnak volt egy jó ötlete, hogy észak felől közelítsük meg, de akkor sajnos nem gondoltam át, és így elég sokat kellett lefelé és felfelé gyalogolnunk. Szerencsére a víz és az étel is a bokorban volt, ahová tettük, és a kráterbe is megérkeztünk, épp naplemente előtt.

A barátunk, Fausto ajánlotta a La Quemada vulkánt, mert a kráterben a kis teraszok ideálisak kempingezésre. Hihetetlen, hogy a guanchék (a sziget őslakói) minden talpalatnyi földet megműveltek. A teraszokat ma már többnyire nem használják, de fontos szerepük van abban, hogy megakadályozzák a talaj erózióját.

Feleállítottuk a sátrat, gyorsan megmosakodtunk hordozható “fürdőszobánkban” (kiterített szemeteszsák), amíg még meleg volt. Aztán főztünk tonhalas-paradicsomos spagettit, és a csillagok alatt vacsoráztunk. A vulkán megvédett minket a széltől, bár éjszaka még esett kicsit.