Régi utazások kategória bejegyzései

Két nap buszon, kompon, taxival

Ott vagyunk már?

Első távolkeleti utunkon kezdtünk el megismerkedni Indonéziával, és mindjárt egy kevésbé népszerű szigeten, Szumátrán találtuk magunkat. Mindössze 12 napunk volt, ami arra volt elég, hogy négy különböző helyre ellátogassunk – egy vulkáni tóhoz, egy vulkán tetejére, egy nyüzsgő nagyvárosba és egy igazi trópusi paradicsomba, Weh szigetére.

Újabb lapok egy régi útinaplóból…

2000. július 11. kedd

Ma kedd van, egy hosszú és legkevésbé sem kellemes utazás első napja. Az utazás 7 kisebb részre osztható, és pont a fele esik a mai napra.

Reggeli után (ami ma nem porridge) némi késéssel (ez a szó még különös jelentőséget nyer a továbbiakban) elindul a platós kisteherautóból a helyi magas igényeknek megfelelően átalakított minibusz Iboihból Sabangba, Weh kikötőjébe. Egy óra zötykölődés, izzadás és egymáshoz tapadás után – és 20.000 rúpiával szegényebben – kitesznek minket a kompnál.

Három napig sínylődtünk ezen a helyen, és a mi bungalónkban volt zuhanyzó is! Sokan ugyanis a közkútnál mosakodtak...
Három napig sínylődtünk ezen a helyen, és a mi bungalónkban volt zuhanyzó is! Sokan ugyanis a közkútnál mosakodtak…

Itt már nem foglalkozunk a menetrenddel, türelmesen várunk az árnyékban. Egy bácsival szóba elegyedünk, akinek az a hobbija, hogy a világ különböző részeiből odatévedt turistáktól címet és esetleg otthoni pénzérmét kérjen. Büszkén mutogatja a gyűjteményét – tőlünk egy százforintost kap.

A kompon az ideúttól eltérően most a fenti fedélzeten helyezkedünk el, a kapitány külön engedélyével. Jobb, mint lent a büdösben, tömegben, de itt fent is rohadt meleg van. Még jó, hogy csak 2 óra az út!

Rövid pihenő Aceh tartomány fővárosában

Banda Aceh-be minibusszal lehet eljutni, be is szállunk egybe, és negyedóra elteltével el is indul.

Banda Aceh-ben szinte már otthon érezzük magunkat, mindenki köszön, stb. Találunk egy internetszalont is, elintézzük a levelezésünket, aztán irány a CFC. Megpróbálunk szuvenirt venni, hogy elköltsük a maradék rúpiánkat, de csak egy-két apróságot találunk.

Aceh akkoriban nem számított egyáltalán turista célpontnak. Évek óta polgárháborús állapotok uralkodtak – a tartomány szeretett volna függetlenedni Indonéziától, de ezt a központi kormányzat nem igazán támogatta. A Toba-tónál egy acehi sráccal beszélgettünk, aki elmondta, hogy féléves tűzszünetet kötöttek. Nekünk nem is kellett több. A háborúskodásnak aztán a 2004-es cunami vetett véget, ami Aceh-ben több mint 170.000 emberéletet követelt…

A Baiturrahman nagymecset Indonézia egyik legszebb muzulmán temploma, és az acehi kultúra, nacionalizmus szimbóluma is.
A Baiturrahman nagymecset Indonézia egyik legszebb muzulmán temploma, és az acehi kultúra, nacionalizmus szimbóluma is.

A bolttól két becakkal jutunk a buszpályaudvarra, ahol némi keresgélés után megtaláljuk a medani járatot. Tényleg luxusbusz, jó nagy ülésekkel, és még biztonsági övek is vannak benne.

Elindulunk, és minden rendben is megy, amíg…

Július 12. szerda

…amíg valahol Aceh és Medan között a sofőr ráhajt egy óriási kátyúra (nem nehéz, van belőlük elég), és az egyik keréknek annyi. Rövid nézelődés után viszont úgy döntenek, hogy mehetünk. Csak valamikor 5 óra után, egy benzinkút parkolójában tudjuk meg az egyik utastól, hogy a kereket azért nem cserélték ki, mert a pótkereket előzőleg kölcsönadták egy másik busznak. Most éppen egy harmadikra várunk, hogy annak a pótkerekét szereljék a miénkre.

Megjön végre a busz, emelőt pedig egy kamionsofőrtől szereznek, és fél hatkor indulhatunk tovább. Mellesleg 6-ra kellett volna Medanba érnünk a „nonstop express” busszal, és legkésőbb 8-ra ahhoz, hogy elérjük a komphoz járó ingyenes buszt.

Friss hús kapható - az egyik kisvárosban, ahol megálltunk egy kávéra.
Friss hús kapható – az egyik kisvárosban, ahol megálltunk egy kávéra.

Minden jó, ha vége jó

Kiderül, hogy még 80km-t kell megtennünk, és ez errefelé jó két órát jelent. Innen kezdve 2 óra idegbaj következik számunkra. 8 órakor nyilvánvalóvá válik, hogy a buszt már nem érjük el, most már azért drukkolunk, hogy legalább 9-re odaérjünk, és valahogy kijussunk a kikötőbe 10-re.

9.30-kor a busz valahol Medan szélén végre megáll, és mi kiszállunk. A sofőr enyhe fizikai inzultálása után (Anita, a dühös kis méregzsák) taxiba ülünk.

Ugyan egyértelműen elmondjuk a taxisnak, hogy a komp 10-kor indul, és siessen, olyan lomhán vezet, mintha városnéző úton lennénk. 10.10-re érünk végre a kikötőhöz, nagy nehezen leparkolunk, és rohanunk a kapuhoz. Persze nem késtünk le semmiről, még félórás sorban állás vár ránk.

Csodák csodája, ez a hajó nem dobálózik, és senki nem is hányja össze magát. Az út mindössze 5 óra, és ismét Malajziában vagyunk.

 

Celebesz rossz időben

Érkezés a toradzsák földjére. Rantepao, Celebesz

Az évek során rengeteg naplóbejegyzés gyűlt össze az utazások során. Ezekből választok ki véletlenszerűen egyet-egyet, hátha nem csak nekem érdekesek…

2001. július 25. szerda

Ez a nap tulajdonképpen egyetlen hosszú döglődés kisebb megszakításokkal.

5-kor fut be a busz Rantepaóba, és már érkezés előtt itt az első rossz előjel: zuhog az eső. Hirtelen kiderül, így gyalog megyünk a hotelhez, de mire odaérünk, megint szemerkél. Az egyik falon hatalmas, rémisztő bogár néz velünk farkasszemet – mintha csak figyelmeztetni akarna arra, ami ránk vár.

A hotelszobában lefekszünk aludni egyet, és csak 10 körül kelünk, de továbbra is szakad, így visszaalszunk. Ez így megy nagyjából délután 2-ig: én olvasok, Anita alszik. Aztán győz az éhség, és az idő is jobbra fordult közben, elindulunk hát éttermet keresni. Előtte még jó lenne túlesni a buszjegy megvásárlásán, ezért benézünk a buszirodába. A cél Tentena, Celebesz (indonéz nevén Sulawesi) középső részén.

Toradzsa ház hagyományos dísze Celebesz déli részén
Toradzsa ház hagyományos dísze Celebesz déli részén

Újratervezés

Úgy néznek ránk, mint az őrültekre, csak rázzák a fejüket, aztán a 3. helyen kibökik, hogy oda most senki nem fog minket elvinni. A sziget közepén a keresztények és a muzulmánok éppen halomra ölik egymást, rendkívüli helyzetet jelentettek be. Nekünk pedig már megvan a repjegyünk Manadóból (északról) vissza Jakartába! Csak körbe lehet menni, Palón keresztül. Így mindenképp lemaradunk a Togean-szigetekről (trópusi paradicsom), és legalább 3 napot zötykölődhetünk valami leharcolt buszon – csodás kilátások.

Azért étványunk még maradt, betérünk hát egy szimpatikus étterembe. Megkóstoljuk a tamarillo-lét, egész finom. Az ebéd gado-gado (fűszeres zöldségsaláta nagy adag földimogyoróval a tetején). Aztán vissza a hotelbe, ki kell találnunk, hogyan tovább.

Zuhanó árfolyam

Közben az is kiderül, hogy a városban csak 9200 rúpiát adnak a dollárért, ami kb. 15%-kal kevesebb, mint amit Makassarban kaptunk volna. Mi pedig voltunk olyan hülyék, hogy ott elfelejtettünk váltani… A döntés tehát: visszamegyünk Makassarba, és onnan legfeljebb felbuszozunk Palóba, – talán jobb buszt találunk, mint itt, az isten háta mögött.

Rögtön el is megyünk, és megvesszük a jegyet (péntekre), másnapra pedig megrendelünk egy motort az egyik utazási irodában, 60 ezerért (6 dollár). Vacsora egy másik étteremben, ajándékba kapunk gyümölcssalátát is. Finom, de másnap még problémákat okoz… Éjszaka megint zuhog.

Szíria: lovagvárak és veterán autók

Szíria déli és keleti részeinek bejárása után látogassunk el a tengerparti városokhoz és a hegyekben büszkén álló középkori várakhoz. Szépen megőrzött, ma is működő veterán autók, stoppolás traktorral és a szír bürokrácia mélységei. Meg persze fotók.

Egy mecset dómja Hama városában
Egy mecset dómja Hama városában. Nem volt nálam a gép, amikor először láttam a minaret rávetülő árnyékát, de másnap vissza tudtam menni ugyanabban az időben.

Szíria kikötője

Aleppóból vonattal utaztunk tovább Latakiába, és körülöttünk fokozatosan változott a táj. A kopár, barnás színeket lassan felváltották a zöld árnyalatai, hiszen a Földközi-tengerhez közeledve jóval több a csapadék és így a szántóföld, erdő is.

Halászhajók pihennek Latakia kikötőjében
Halászhajók pihennek Latakia kikötőjében

Latakia közepes nagyságú város, Szíria legfontosabb kikötője. Sétáltunk egyet a parton és a belvárosi utcákon. Ami rögtön feltűnt más szír városokhoz képest, a hely európai hangulata volt. A nők közül sokan viseltek nyugati ruhát, és a boltokban is nagyobb volt a választék.

Forgalmas utca Latakia belvárosában, az ország vezetőjének, Basar al-Assadnak képmásával
Forgalmas utca Latakia belvárosában, az ország vezetőjének, Basar al-Assadnak képmásával. (Fotó: Yazan Badran)

A valódi célpontunk azonban nem a város volt, hanem az onnan kb. 30 km-re található Szaladin Citadella, a keresztes lovagok egyik vára. Nem volt egyszerű autó nélkül megközelíteni, de hamar rájöttünk, hogy Szíriában gyerekjáték stoppolni. Általános szabály volt, hogy az első jármű mindig megáll. Ebben az esetben egy traktor jött elsőnek, és a fülke már tele volt. Viszont a platóra még felmászhattunk, és micsoda utazás volt! Igaz, fotózni nem lehetett…

Két lovagvár

A Szaladdin Citadella Latakia közelében
A Szaladdin Citadella Latakia közelében (Photo by Dan)

Ezt a ma is lenyűgöző erődítményt a föníciaiak építették, majd a bizánciak és a keresztes lovagok is birtokolták, de mai nevét Szaladdin szultánról kapta. Története több mint 1000 éves, bár legrégebbi falai “csak” a 12. századból valók. A középkorban sok ostromot megélt várat a 14. századtól már nem használták, így maradhatott meg ilyen jó állapotban. Ma a Világörökség része.

Egyik legmegdöbbentőbb része az egykori felvonóhíd pillérje. A vár melletti árkot a sziklafalból vésték ki, de az építők egy 28 m magas sziklatűt meghagytak középen. A hídnak ma már hűlt helye, de az oszlop ma is áll.

A Szaladdin Citadella hihetetlen sziklatűje Szíria nyugati részén
A Szaladdin Citadella hihetetlen sziklatűje Szíria nyugati részén

Aktuális helyzet: A közelben állomásozó orosz légierőnek köszönhetően Latakia aránylag biztonságban vészelte át a polgárháborút. Azért 2011-ben elszenvedte a szír hadsereg támadásait, és sok civi is életét vesztette. A Szaladdin Citadella mindeddig súlyosabb károk nélkül megúszta a háborút.

Krak des Chevaliers

A Krak des Chevaliers, a keresztes lovagok legszebb állapotban megmaradt várának egyik bástyája.
A Krak des Chevaliers, a keresztes lovagok legszebb állapotban megmaradt várának egyik bástyája. A vár alatti városba költöztették a franciák a vár falain belül felépült falu lakóit a 30-as években.

Ez az erődítmény a középkori hadiépítészet talán legjelentősebb képviselője (és nem csak Szíriában, hanem az egész világon). A neve az első tulajdonosaira, a kurdokra utal, de aranykorát a Johannita lovagrend idején élte, a 11-12. században. Akkoriban 2000 katona őrizte, és fontos szerepe volt a Tripolisz és Homsz közötti stratégiai útvonal őrzésében.

A keresztes lovagok várainak csodálatos példája, a Krak de Chevaliers
A keresztes lovagok várainak csodálatos példája, a Krak de Chevaliers (Fotó: Dan)

A várat mi Tartuszból Homsz felé, út közben néztük meg, így csak pár óránk volt felfedezni. Romjaiban is lenyűgözött bennünket, ráadásul a középkori hangulatról is gondoskodtak a statiszták, akik egy film forgatásán vettek részt. 

Aktuális helyzet: A vár részben megsérült a polgárháború alatt, de pontos információ nincs a károkról. Azt lehet tudni, hogy sebtiben ki is javították a hibákat.

A bürokrácia útvesztőjében

Tartusz egész csinos tengerparti város nem messze a libanoni határtól. Az ókor óta lakott település, és történelmi emlékekkel is büszkélkedhet, de nekünk a hivatalairól maradt emlékezetes.

A tartuszi kikötőben találkoztunk ezzel a három kíváncsi kisfúval
A tartuszi kikötőben találkoztunk ezzel a három kíváncsi kisfúval

Már 15. napja voltunk Szíriában, ezért meg kellett hosszabbíttatnunk a vízumunkat a Bevándorlás és Útlevelek Hivatalában. Az útikönyvünk szerint egy óra alatt túl lehettünk rajta. Azt gondolná az ember, hogy beadja az útlevelét, aztán később visszakapja a bélyegzőkkel. Csakhogy a Közel-Keleten már akkor komolyan vették az ügyfelek bevonását, és alaposan megdolgoztattak minket.

Irodából irodába

Először is sorba kellett állnunk a földszinten egy irodaféle előtt. Valójában egy spajz méretű, ablaktalan lyuk volt, benne egy íróasztallal, amely mögött egy fásult rendőr ült. A sorbanállás sem volt olyan igazi, egymás mögött várakozás. Inkább úgy kell elképzelni, hogy 8-10 ember tolong az ajtó előtt, és próbálja a többieket megelőzve a rendőr kezébe nyomni az összegyűjtött, gyűrött iratokat.

Kivártam a soromat, és leadtam az útleveleket. A rendőr 60 lírát kért, elővett két nyomtatványt, kitöltötte arabul, ráragasztotta az illetékbélyegeket, majd az egészet a kezembe adta. Nem, ennyivel nem úsztuk meg. Mindezt fel kellett vinni a kapitányhoz. Az 1. emeleten meg is találtuk az irodáját (angolul is ki volt írva: “CHIEF”), és félénken beléptünk. A kapitány elvette a papírokat, és odabiggyesztette az aláírását. Utána a szemközti irodára mutatott, hogy menjünk át oda.

Onnan öt perc múlva átküldtek a folyosó végére. Itt a tisztviselő, akit a tízóraijában zavartunk meg, valamit írt a számítógépébe, és kaptunk 2-2 pecsétet a nyomtatványainkra. Aztán elkísért a 3 ajtóval odébb lévő irodába. Újabb 2-2 nyomtatvánnyal bővült a gyűjteményünk, és ezúttal magunknak kellett beírnunk az adatainkat.

Ezekért a bélyegzőkért és aláírásokért küldöttünk annyit
Ezekért a bélyegzőkért és aláírásokért küldöttünk annyit

Anita nem tudta befejezni a sajátját, mert valaki kivette az útlevelét a kezéből, de kicsire nem adunk, ez már így maradt. Újabb pecsétek (3-3) ezúttal az útlevelekbe (hurrá!), aztán közölték velünk, hogy kell 3-3 fénymásolat, amit az épülettel szemben, egy kis házban készítettek. Lementünk, aztán vissza a másolatokkal az előzőleg már megismert hivatalnokhoz. Újabb számítógépes adatkezelés, és az utolsó állomás a kapitány irodája volt. Ő végre az útlevelünkbe nyomott bélyegzőt, amit alá is írt. És eltelt egy óra.

Gyomorforgató kirándulás

A szabad levegőre kiszabadulva felüdülés volt Tartusz régi kikötője a sárga-fehér halászhajókkal, halászokkal és pelikánokal. A várostól félórányira egy apró sziget is van, nem hagyhattuk ki.

Ezek a pelikánok Tartuszban, a parti sziklákhoz kikötve álldogáltak - talán a halászok használták őket valamire.
Ezek a pelikánok Tartuszban, a parti sziklákhoz kikötve álldogáltak – talán a halászok használták őket valamire.

A tenger olyan vad volt, és a motorcsónak olyan kicsi, hogy azt gondoltuk, soha nem érünk oda. Csak nagyjából egy órát töltöttünk Arwad szigetén (és ebből is fél órát egy padon ülve, hogy elmúljon a hányinger).

Halászhajó várja Arwad partjánál, hogy visszatérjen a tengerre
Halászhajó várja Arwad partjánál, hogy visszatérjen a tengerre (Fotó: Stijn Hüwels)

A kerek szikladarabot teljesen beborítják a kőházak és a szűk utcák. Ha felújítanák, népszerű turista célponttá válhatna. Különösen tetszett nekünk a dokk és a kilátás a szárazföldre, Tartuszra. Tulajdonképpen akármeddig maradtunk volna (csak, hogy ne kelljen visszahajóznunk).

A Közel-Kelet Havannája?

Gyönyörűen karbantartott autócsoda Hama központjában
Gyönyörűen karbantartott autócsoda Hama központjában

Utolsó szíriai állomásunk Hama volt. Nem sok olyan város van a világon, amire a különleges hangjai miatt emlékezhet az utazó. Emellett elképesztő mennyiségben járták az útjait autómatuzsálemek, és még egyszer megtapasztalhattuk a szírek vendégszeretetét.

Hama egyik ma is működő noriája
Hama egyik ma is működő noriája

A hátborzongató, monoton hangokat a noriák adják ki. Hatalmas, 8-10 méter átmérőjű fakerekek, amelyek 5-600 évesek is lehetnek. Eredeti funkciójuk az volt, hogy az Orontesz-folyó vizét eljuttassák a földekre, ma viszont pusztán esztétikai szerepet töltenek be. Az egyik legszebb épp egy asztalosműhely hátsó kertjében volt. Az öreg asztalos örömmel mutatta meg nekünk, és utána behívott egy kávéra is (ami olyan erős volt, hogy alig bírtuk meginni).

Ezt a noriát egy asztalos kertjén át lehetett megközelíteni
Ezt a noriát egy asztalos kertjén át lehetett megközelíteni

A város másik jellegzetessége volt, hogy rengeteg öreg autót lehetett az utakon látni. A 40-es, 50-es évekből származó európai és amerikai autók közül sok egészen kiváló állapotban volt, sokat taxinak használtak. Természetesen a háború itt is szedett áldozatokat, ahogy ebben a cikkben olvasható és látható (angolul).

Nyugalmazott veterán egy mellékutcában
Nyugalmazott veterán egy mellékutcában

Mivel ez volt az utolsó város, amit Szíriában meglátogattunk, szerettünk volna valamit hazavinni emlékbe. Egy kis üzletre bukkantunk, ahol egy nemrégiben lebontott régi negyedből kimentett hétköznapi tárgyakat is árultak. Így tettünk szert két gyönyörű, kézzel festett csempére, amelyek azóta a nappalink falát díszítik.

A Hamában vásárolt két csempe egyike
A Hamában vásárolt két csempe egyike

Aktuális helyzet: Több százezer ember tüntetett Hamában az egypártrendszer ellen 2011 tavaszán, amit Hama ostroma követett július-augusztus során. Tankokat és mesterlövészeket is bevetett a szír hadsereg, és több száz civil vesztette életét.

Emlékekben és élményekben gazdagon hagytuk el akkor Szíriát. Biztosak voltunk benne, hogy pár éven belül majd visszatérünk – hát, ezzel azt hiszem, még várnunk kell egy kicsit.

Palmyra, Aleppó és az Eufrátesz

A Szíria jobb napjait felidéző visszatekintés második részében az ország középső és keleti felébe teszünk kirándulást. Összeszedtem pár fotót, és a régi naplónkból néhány történetet, hogy megmutassam, milyennek láttuk Szíriát 2002-ben. Palmyra romjaira három napunk volt, aztán egy rövid kitérőt tettünk az Eufrátesz-parti városba, Deir ez-Zorba, végül Aleppóban töltöttünk még pár napot. Bár majdnem az iraki határon kötöttünk ki…

Aleppo vára esti fényben
Aleppo vára esti fényben

Palmyra

A palmüraiak ókori városa már 2000 évvel ezelőtt virágkorát élte, majd fontos regionális központ lett a római uralom idején. Rendszeresen említik a világ csodái között a lenyűgöző, nagy kiterjedésű romok miatt, melyek között oszlopsorok és temetkezési tornyok is találhatók.

Busszal érkeztünk a mai városba, arab nevén Tadmorba (ami amúgy pálmát jelent, és pálmából van is bőven az oázisban). Késő délután volt, de a sivatagi hőség elől gondolkodás nélkül a hotelszobába menekültünk. Csak naplementekor merészkedtünk ki, és rögtön beszippantott a hely szépsége.

Palmyra karcsú oszlopai a lemenő nap fényében
Palmyra karcsú oszlopai a lemenő nap fényében

Másnap kibéreltűnk egy taxit pár órára, és megnéztük az egyik temetkezési oszlopot is belülről. A gondnok hihetetlenül nagy kulcsokkal nyitotta ki az évszázados kaput, bent pedig a fej nélküli szobrok már előrevetítették a romváros sorsát. Amikor megint elviselhetetlen lett a hőség, az egyik oázisban fürödtünk egyet (pontosabban csak én, Anita félt a fertőzéstől). A hotel felé félúton egy zöldséges meghívott minket egy teára. Ahogy pedig megtudta, hogy Anita terhes, büszkén mutatta be nekünk tíz gyerekét, mintegy bíztatásul.

Délután egy másik taxival, egy 1949-es Chevrolettel jutottunk fel a hegy tetején magasló Citadellához. Ez a sofőr is nagyon fellelkesült, amikor kiderült, hogy gyereket várunk. Fentről nagyszerű volt a kilátás Palmyra romjaira, ahogy lassan lement a nap.

View of the ruins from the Citadel
A romok látványa a Citadellától

Aktuális helyzet: 2015-ben az ISIS több műemléket, műtárgyat elpusztított Palmyra területén, köztük a híres oroszlánszobrot, a négyes oszlopokat és Bél templomát. A jó hír, hogy a romok teljes mértékben helyreállíthatók, a felújítás már meg is kezdődött. Al-at oroszlánja például már Damaszkuszban tekinthető meg egy múzeumban.

Anita a négyes oszlopcsoportokkal
Anita a négyes oszlopcsoportokkal

Deir ez-Zor

Talán a történelemórák emléke miatt az Eufrátesz puszta neve is romantikusan hatott. Amikor megtudtam, hogy busszal könnyen megközelíthető, máris eldöntöttem, hogy Aleppó előtt megnézzük magunknak. Így kerültünk a híres folyó partján álló vidéki nagyvárosba, Deir ez-Zorba.

Az az igazság, hogy nem igazán ájultunk el a helytől. A hotelszobánk egyszerűbb nem is lehetett volna, és nem takarították túl sűrűn. Az utcákat még kevésbé, és nem is éreztük magunkat teljesen biztonságban. Viszont az Eufrátesz nem okozott csalódást. Órákat töltöttünk azzal, hogy fel-alá sétálgattunk a gyalogoshídon, néztük az embereket és a naplementét.

Naplemente az Eufrátesznél, Deir ez-Zor mellett
Naplemente az Eufrátesznél, Deir ez-Zor mellett

Aktuális helyzet: több összecsapás is volt a szír hadsereg és a különböző ellenzéki szervezetek (köztük az ISIS) között, de a város végig a kormány kezén maradt. Az ISIS hónapokig tartotta ostrom alatt, de soha nem tudta elfoglalni.

Aleppó

Deir ez-Zorban csak egy napig maradtunk, aztán felszálltunk az aleppói vonatra. Majdnem az iraki határ felé vettük az irányt, mert először rossz vonatra szálltunk…

A szépen megőrzött Vártól eltekintve először a szúk (bazár) szűk sikátorai jutnak eszembe Aleppóról. Néztük, ahogy az öreg kereskedők a portékáikat kínálták, és mesteremberek készítettek vagy javítottak mindenfélét az apró üzletekben.

Egy egész utcát foglaltak el az apró üzletek és műhelyek a piacnak ezen a részén
Egy egész utcát foglaltak el az apró üzletek és műhelyek a piacnak ezen a részén
Mégis hol mehetnének, ha a tervezők megfeledkeztek a szamársávról?
Mégis hol mehetnének, ha a tervezők megfeledkeztek a szamársávról?

Anita nem érezte jól magát, amikor megérkeztünk Aleppóba, és aggódtunk, hogy esetleg összeszedte a maláriát az Eufrátesznél, ezért orvost kerestünk. Egy taxis elvitt minket az egyetemi kódházba, és még sorszámot is szerzett nekünk. Miközben a lefüggönyzött vizsgálóban az orvos kérdéseire válaszolt, Anita még rosszabbul lett, és összehányta a padlót… De az orvos nyugodt és segítőkész maradt, és a nőgyógyászatra irányított minket. Addigra megtudtuk tőle, hogy malária nem lehet, ezért a nőgyógyászt inkább kihagytuk, és visszamentünk a városba.

 

Szír fió és szamara pihennek egyet Aleppó óvárosában
Szír fiú és szamara pihennek egyet Aleppó óvárosában

Aktuális helyzet: Aleppó a szíriai háború talán legsúlyosabb bombázásait szenvedte el. Nagyjából 15 000 ember halt meg, ahogy a szír hadsereg utcáról utcára foglalta vissza a várost a felkelőktől. A Világörökségi helyszínként nyilvántartott belváros és a híres Nagy Mecset is romba dőlt. A gyárakat kifosztották, és a gépeket Törökországba csempészték át a török kormány tudtával és támogatásával.

A szír kormányzati erők végül 2015 decemberében vették be teljesen Aleppót. Azóta több százezer menekült tért vissza a városba. Sok gyár már újra működik, és néhány történelmi épület, így a vár felújítása is megkezdődött.

Oszlopos Szent Simeon temploma

Másnap elbuszoztunk egy közeli faluba, onnan pedig stoppal jutottunk el az idősebbik Oszlopos Szent Simeon romos templomához. A középkori remetét híressé tevő oszlop köré építették a templomot. Simeon annak idején 37 éven át állítólag nem jött le a 15 méteres emelvény tetejéről.

Simeon oszlopának szerény maradéka a romos templomban
Simeon oszlopának szerény maradéka a romos templomban

Ez az egyik legrégebbi fennmaradt komplex templom a világon, a 6. században épült. Az oszlop még egy évszázaddal ezelőtt is sokal magasabb volt. Nem az elemeknek esett áldozatul, hanem a zarándokoknak, akik egy kis darabot mind szerettek volna hazavinni belőle.

Szent Simeon temploma Aleppó közelében
Szent Simeon temploma Aleppó közelében

Aktuális helyzet: szélsőséges iszlám csoportok foglalták el a templomot a háború alatt, de ők meglepő módon nem sok kárt tettek benne. Aztán miután a kurd csapatok ellenőrzése alá került, súlyosan megrongálódott egy légi támadásban.

Dél-Szíria a boldog békeidőkben

Akkor 3-4 hónapos terhes feleségemmel bő két hetet töltöttünk el Szíriában 2002 nyarán. Azóta őrzöm a fotókat és az emlékeket. Ebben és a soron következő posztokban megpróbálom megmutatni és elmondani, mennyire érdekes, szép, barátságos és békés volt ez az ország, mielőtt a nemzetközi hatalmak mohóságának áldozatál esett. Az első részben Dél-Szíria néhány városáról esik szó.

Maaloula, a kék falu
Maaloula, a kék falu (van pár kékre festett ház, ez itt nem mindennapos)

Római színház az erőd közepén

Jordániából érkeztünk Szíriába, busszal és taxival. Ammanba, Jordánia fővárosába repültünk Budapestről, és azt terveztük, hogy először megnézzük Szíriát, aztán visszatérünk a déli szomszédját is bejárni. A buszozás kicsit fárasztó volt, de emlékszem, mennyire jól esett, hogy a határőrők mosolyogva fogtak velünk kezet.

A római amfiteátrum Bosrában, Dél-Szíria egyik titkos szépsége
A római amfiteátrum Bosrában

Rövid városnéző túrát tettünk lovaskocsin. A ló gazdása egy keedves fiatal férfi volt, aki mindent megtett, hogy bemutassa a városát, bár közös nyelvünk nem volt. Elvitt minket egy szuvenirboltba (de nem jutalékért), és megengedte, hogy lefotózzam a kocsival együtt.

Nekem a legnagyobb élményt a római színház jelentette Bosrában, amely köré a középkorban erődítmény épült. Órákat töltöttünk a zegzugos épület felfedezesével, és naplementére is visszatértünk.

Bosra amfiteátrumának oszlopai a lemenő nap fényében
Bosra amfiteátrumának oszlopai a lemenő nap fényében

A másik emlékezetes dolog a szállás volt. A középkori Citadellában aludtunk, mert ez volt az egyetlen elfogadható (árú és minőségű) hotel a környéken. A szobánk legalább 6 méter magas volt, és a falak mellett felállított, hatalmas ágyakon aludtunk. Mindent régi szőnyegek és párnák díszítettek.

Aktuális helyzet: 2013-ban a hadsereg a Citadellából bombázta a várost napi rendszerességgeI. Később a várost négy napos kemény ostrom árán elfoglalták a szír lázadók.

Damaszkusz

A szír fővárosba megérkezve az első élményünk az volt, hogy a hoteltulajdonos magától árengedményt ajánlott fel, amint megtudta, hogy magyarok vagyunk. A barátságos fogadtatás az egész ott tartózkodásunkra igaz volt. Egyik nap egy férfi felajánlotta, hogy megmutat nekünk egy mecsetet. Kiderült, hogy szőnyegboltja van. Más keleti országokban ez több órás kényelmetlenség kezdetét jelentette volna. Ő viszont egyáltalán nem akart nekünk eladni semmit, és pénzt sem fogadott el a segítségéért.

Aprólékos díszítés a damaszkuszi Omajjád-mecset udvarán
Aprólékos díszítés a damaszkuszi Omajjád-mecset udvarán

A medina (óváros) kész időutazás volt. Szupermarketekről itt még nemigen hallottak, így az emberek boltról boltra jártak a bazárokban, amik még egyáltalán nem a turistákról szóltak. Egész utcákat töltöttek meg a mesterségek műhelyei és üzletei. Az emberek pedig mosolyogtak.

Mosolygós fiú Damaszkuszban

A hasunkat is kényeztethettük Damaszkuszban. Egyik törzshelyünk az akkor 100 éves Bakdash fagyizó lett, ahol egyetlen fajta fagylaltot készítettek mesteri módon, és mindig tele volt vendéggel. Vagy ott volt az öreg taxisofőr, aki arab szavakat próbált nekem tanítani. Péntek volt (az araboknál ez a vasárnap), amikor a fényképezőgépemben lemerült az elem. Egy kis boltban érdeklődtünk, és útba is igazítottak a Kodak kereskedés felé, de előbb még megkínáltak egy teával. És ha már ott voltunk, kaptuk egy-egy jégkrémet is. És persze meg kell említenem a számtalan birodalmat megélt évszázados épületeket.

A híres Omajjád-mecset udvarára vezető egyik kapu.
A híres Omajjád-mecset udvarára vezető egyik kapu. Simán beengedtek, csak egy köpönyeget kellett magunkra terítenünk.

Az összes közül a legfenségesebb az Omajjád-ecset volt. Az ősrégi épület falaiban bizánci templom oszlopai is megtalálhatóak, díszítései lenyűgözőek. Ültünk bent a félhomályban, és néztük az olvasgató, beszélgető embereket.

Megállt az idő a könyvét olvasó férfi körül

Aktuális helyzet: 2012 januárjában a szír hadsereg és a felkelők közötti összecsapások elérték Damaszkusz külvárosát. Júniusban lövedékek, repeszek okoztak komoly károkat a város központjában.

Saidnaya és Maaloula

Ez a két keresztény település Dél-Szíria Badara-völgyében található, nem messze Damaszkusztól. Kolostoraikon és templomaikon kívül mindkettő arról híres, hogy a három-négy olyan falu közé tartoznak, ahol az emberek ma is beszélik az arámit, Jézus nyelvét (annak nyugati változatát).

A Szűz Mária kolostor Saidnayában
A Szűz Mária kolostor Saidnayában

Saidnaya régóta zarándokok célpontja, legyen szó keresztényekről vagy muzulmánokról. A Szűz Mária kolostor magasan a kisváros felett helyezkedik el, így csodás kilátást kínál a település rendezett kőházaira.

Maaloula lakossága azért különleges, mert mind keresztény lakosai, mind a muzulmánok ma is az ősi arámi nyelvet beszélik. A városka kék-ezüst színű házairól és régi egyházi épületeiről ismert.

A túlnyomórészt keresztény kisváros, Maaloula kék házairól (is) híres
A túlnyomórészt keresztény kisváros, Maaloula kék házairól (is) híres

Aktuális helyzet: A Saidnaya közelében létrehozott katonai börtönben állítólag 5000-15000 embert (hadifoglyokat) végeztek ki bírósági eljárás nélkül, és hamvasztottak el titokban a kormányerők.

A háború idején Maaloula már többször is gazdát cserélt. A felkelők 12 orthodox apácát ejtettek túszul (őket később elengedték). Ma a kormány kezén van a város.