Belorusszia kétkeréken

Belorusszia kétkeréken

március 31, 2019 0 By Viktor

Böhöm bölények és sok minden más

A fiam fantáziáját mindig is izgatták az eldugott, különös országok, főleg ha diktátor vezeti őket. Így aztán érthetően lázba jöttünk (mert engem sem hagynak hidegen ezek a helyek), amikor kiderült, hogy Belorusszia (Fehéroroszország) a vízum és meghívólevél intézésének huzavonája nélkül is felfedezhető (részletek lejjebb, a kiemelt részben). Két területet jelöltek ki a vízummentes látogatásra: a Bielowiezai őserdőt keleten, és a Litvániától délre található történelmi városokat.

Mi biciklivel terveztünk eljutni odáig, így a nemzeti park bölényeit választottuk. Legfeljebb 11 napból gazdálkodhattunk. Odafelé mindenképpen két keréken akartunk haladni, de azt elfogadtuk, hogy visszafelé vonatra is kell majd szállnunk.

Sátoraljaújhelytől Kamenyukiig, a belorusz “puszta” fővárosáig (a mi pusztánktól eltérően ott komoly erdőségek vannak) valamivel több, mint 700 km a távolság, erre szántunk 5 napot. Elég sok cuccot kellett magunkkal vinnünk, mert többnyire sátorozni akartunk, időnként egy-egy hotelszobával feldobva a hangulatot.

It was so hot on the first few days we coulnd't resist the temptation to try the cool water of this river
A bicajok a teljes felszereléssel

Az első nap

A határt magunk mögött hagyva meg sem álltunk Nagymihályig (Michalovce). Az autómentes központban hűsöltünk kicsit az árnyékban, egy méretes szocreál mozaik mellett, aztán haladtunk tovább észak felé. Borzalmas baleset helyszíne mellett vezetett a GPS – utána eszünkbe sem jutott forgalmas utakra tévedni. 

Az eredeti terv szerint Lengyelországban aludtunk volna, de végül Mezőlaborc mellett töltöttük az éjszakát, pontosan ott, ahol két évvel korábban. Későre is járt, másfelől nem sok kedvünk volt a város után következő 10 km-es emelkedőhöz. Egy elvadult meggyfa alatt állítottuk fel a sátrat, és azt hiszem, veszélyesen nagy mennyiséget ettünk a gyümölcsből. Azért a vacsorának így is maradt hely.

We camped under a sour cherry tree on the first day
Az első estét egy vadmeggyfa alatt töltöttük

Eső után szerelés

A következő két nap már kevésbé ment simán, esősre fordult az idő. Először csak csepergett, így nem álltunk meg, hogy haladjunk. A végére szó szerint bőrig áztunk, és egy kempingbe húzódtunk be a fedett teraszra, ott öltöztünk át. A tulaj rendes volt, amikor meglátta, hogy nézünk ki, csak együttérzően legyintett. Viszont nem vesztettünk időt, nemsokára mehettünk tovább. Érdekes volt, hogy a kompokért nem kértek pénzt, autóval is ingyen használták őket.

Az ég kiderült, de estére muszáj volt valami szállást találni, mert szinte mindenünk elázott. Bonyolította a dolgot, hogy a bankkártyám PIN-kódját elfelejtettem, tehát olyan hely kellett, ahol kp-ben lehet fizetni. Egy kisvárosban, Lancutban találtam egy egész lakást – tökéletes felszereltség 30 euró alatt. A vadkemping után jól esett az ágy, a sütő pedig különösen hasznos volt, a cipők egy óra alatt megszáradtak.

Másnap rosszalkodni kezdett a biciklim (ugyanaz a probléma, mint előző évben Albániában). Az ott beszerelt monoblokkot tavasszal egy magyar szerelő az új fogaskerekek miatt ismét kicserélte, és gondolom, nem húzta meg rendesen. Szerencsére találtunk egy jó kis kerékpárszervízt Lezajskban. A tulaj jól beszél angolul, segítőkész volt, és igazi információbank a lengyelországi biciklizéssel kapcsolatban. Ha úgy adódik, érdemes betérni alkatrészért vagy csak egy baráti beszélgetésre.

We spent the third night by an ice-cold spring. It wasn't easy but we managed to wash and not freeze
Kristálytiszta forrás által táplált tavacska mellett találtunk táborhelyet. A víz jéghideg volt, de jól esett a hosszú nap után. Utána tésztát főztünk, hogy másnap is legyen erőnk, miközben kisebb szenzációt okoztunk a falubeliek körében…

Múlt századok nyomában Lublinban

Lublin csodaszép óvárosát a 4. napon érintettük, kora délután. Kis kitérőt jelentett, de jó ötlet volt benézni a macskaköves utcákba, megérte a rázkódást. A reneszánsz város régi épületeiből árad a történelem, méltatlanul kevesen ismerik Lengyelországon kívül. A lengyel nők pedig (itt is) gyönyörűek!

Houses in the lovely old part of Lublin
Lublin meseszép óvárosának házai
The side roads in the Polish countryside are ideal for cycling. There is little traffic and Polish drivers are very careful
A lengyel vidék mellékútjai ideálisak a kerekezéshez. A forgalom kicsi, a lengyel sofőrök pedig óvatosan vezetnek. Ahogy az úti célunkhoz közeledtünk, a táj egyre inkább kisimult. A hegyeket felváltották a szelíd dombok és eperrel, feketeribizlivel beültetett mezők.

A homok csapdájában

Több csinos kisvároson és falun át vezetett az utunk, és egy patakban, egy híd alatt még csobbantunk is egyet a nap legmelegebb órájában. Ez volt egyébként a túra leghosszabb napja is. Mivel a kisebb településeken már zárva voltak a boltok, egészen a lehetetlen nevű Międzyrzecz Podlaskiig el kellett tekernünk. Így lett az aznapi penzum 154 km. Szerencsére az amúgy felejthető város mellett van pár bányató, ott biztonságban sátorozhattunk.

Egész idő alatt a Locus Map alkalmazásban ingyen letölthető térképeket használtam (nem reklám, de tudom ajánlani). Többnyire teljesen megbízhatóan működött, de itt egy kicsit bevitt minket a sűrűbe. Az országnak ezen a részén a talaj általában homokos, és amikor kiderült, hogy a jelzett kerékpárút 3 km-en át tűlevéllel enyhén szennyezett homokon halad, bajban voltunk az országúti bringáinkkal. Ez az 5. napon történt velünk, de kibírtuk, gyalogoltunk kicsit a változatosság kedvéért.

Another free ferry, which was driven by manpower only
Újabb ingyenes komp, amit érdekes módon emberi erővel hajtanak meg

Izgalmas volt a Bug-folyón átkelni a kézi erővel hajtott kompon, Mielnik falu előtt. Alacsony vízállás esetén nem működik, de itt le lehet ellenőrizni (lengyel oldal). Jó állapotú kerékpárút vezet Czeremchától Kleszczeléig, és onnan tovább Hajnówka felé, amely az utolsó nagyobb város a belorusz határ előtt. Mi egy kis faluban szálltunk meg, Budyban (ezen jókat is nevettünk). A szépen felújított régi házakat szinte csak vendéglátásra használják, és egy-két étterem is működik itt, de boltot nem találtunk. Hajnówkától rázós földút és szép aszfaltút is vezet ide (bárcsak tudtuk volna)!

Belorusszia vízum nélkül

Ha ki szeretnéd használni a vízummentes beutazás lehetőségét, először is engedélyt kell kérned (és jelképes összeget befizetned) a nemzeti park weboldalán keresztül. Az országot jól tükrözi a túlbonyolított leírás rengeteg szabállyal. De ha a lap alján az “I agree” feliratra kattintasz, megnyílik a következő oldal, további információkal. Ismét érts egyet mindennel. Aztán megint. Végül a negyedik oldalon megadhatod az adataidat és a látogatásod dátumát (de pontosan, a rugalmasság nem belorusz erény). Online kifizeted az adminisztrációs díjat, és kész. Belépés előtt Białowieżában (az utolsó lengyel falu) fejenként 12 euróért kell biztosítást venni. A PTTK iroda minden nap nyitva van. Belorussziába érve pedig meg kell vásárolnod a “minimális csomagot” (három múzeumba szóló belépő még 10-12 euróért). 

Belorussziában vagyunk!

Kora reggel értünk Białowieżába, ez a nemzeti park lengyelországi részének az adminisztárciós központja. Első utunk a postához vezetett (talán a török posta, a PTT neve zavart meg), ahol senki nem beszélt angolul, de végül a megfelelő helyre irányítottak. A PTTK irodában kifizettük a kötelező biztosítás díját, és elbicikliztünk a belorusz határig kevesebb, mint egy óra alatt. A határátkelőt csak kerékpárral és gyalog lehet használni, és szerencsére nem kellett megvárnunk a 10 órát (az engedélyünkön ez is szerepelt). A procedúra egész olajozott volt, bár a belorusz vámosok alaposan ellenőrizték a csomagjainkat. Bármit is kerestek, nem találták meg.

A belorusz puszta végtelennek tűnő, egyenes útjain

A gondok a határ másik oldalán kezdődtek. Megnéztük az út mellett álló térképet, és már épp indultunk volna tovább, amikor egy egyebruhás nő bújt elő egy kis faházból, és oroszul magyarázott valamit. Vagy talán beloruszul. A következő tíz percben mindketten mindenféle kommunikációs eszközzel próbáltuk tisztázni, mit akar, de kevés sikerrel. Végül a Google Fordító segített. Kiderült, hogy a legújabb szabályok szerint ki kell fizetnünk a minimum csomagot. Ő csak bankkártyát vagy helyi valutát fogadhatott el, nekünk pedig csak eurónk és zlotynk volt (a PIN-kódomat továbbra sem tudtam). Pár percig attól féltem, még visszaküld minket Lengyelországba. A végén aztán szigorúan megígértette velünk, hogy másnap reggel rendezzük a tartozásunkat Kamenyukiban.

Időutazók

A park ősi erdőségeit meglepően egyenes és keskeny utak szelik át – ha autó jött szembe, le kellett húzódnunk a bicajjal. Meleg volt, szélcsend, így könnyedén haladtunk előre, és igazán büszkék voltunk, hogy eddig eljutottunk. Még a cirillbetűs feliratok is izgalmasak voltak. Aztán megérkeztünk a környék idegenforgalmi központjába, Kamenyukiba. Egy nagyobb falut kell elképzelni, orosz mintára indokolatlanul széles utakkal, szocreál középületekkel, itt-ott felbukkanó hagyományos parasztházakkal. Az utazó megtalál mindent, amire szüksége lehet: bank, többféle árkategóriájú étterem, szuvenírbolt és élelmiszerbolt is működik a faluban. De önkiszolgálásról szó sem lehet!

The main foodstore in Kamenyuki reminded me of my childhood in the 70s. Self-service? Forget it.
Kamenyuki központi ábécéje a gyerekkoromat juttatta az eszembe. Önkiszolgálás? Felejtsd el. Megkértem a fémes mosolyú eladót, hogy vágjon le egy darabot a pulton díszelgő, krémes süteményből. Megtette, de utána megjelent a kolléganője, és veszekedni kezdett vele, mert szerinte a maradékot már nem akarja majd senki megvenni. Mintha csak a 80-as évek Magyarországára repültünk volna vissza, fura volt.

Forró tea és bölények

Váltottunk pénzt az egyetlen bankban, és továbbtekertünk Vilybe, ahol a szállást lefoglaltuk. A térképem szerint csak 12 km-re voltunk, és bár számítottunk rossz utakra, az utolsó pár kilométer süppedő, homokos talajára nem voltunk lelkileg felkészülve. A régi építésű faházat viszont imádtuk. Zegzugos folyosókon, lépcsőkön lehetett eljutni az eklektikusan dekorált szobákba, a fürdőszoba pedig három lépcsővel a padlószint alatt volt egy lyukban. A tulaj kissé megfásult középkorú férfi volt, aki csak oroszul beszélt. Nem mondott túl sokat, de a maga módján kedves volt, és vendégszerető. Kíváncsiak lettünk volna, mi történhetett a családjával (megfakult fotókról néztek ránk a gyerekek és a feleség), de a nyelvi korlátok miatt ez az ő titka maradt.

Pár csésze forró orosz tea után visszamentünk Kamenyukiba, és a nap maradék részét a nemzeti park felfedezésével töltöttük

Egy délután nekünk tökéletesen elég volt biciklivel a környék megismerésére, de ha valaki a kiállításokra is kíváncsi, vagy vezetett túrákon is szeretne részt venni, 2-3 napot kitölthet izgalmas programokkal. A hatalmas bölények látványa miatt önmagában is érdemes volt idáig utazni, de a belorusz ízeket is meg tudtuk kóstolni egy vendéglőben.

It was thrilling to see these giants up close.
Izgalmas volt pár méterről figyelni ezeket az óriásokat, Európa legnagyobb szárazföldi állatait. A hím bölények súlya elérheti az egy tonnát és akár 2 méter magasak is lehetnek. A fajt a 20. század elejére az intenzív vadászat a kihalás szélére sodorta, de ma már több európai országban is élnek vadon bölények.

Vissza Lengyelországba

Az ország elhagyása nehezebbnek bizonyult, mint a belépés. A szigorú nő ezúttal nem állt ott, hogy ellenőrizze a jegyeinket (hál’ istennek, mert csak a nemzeti parki belépőket vettük meg, féláron). Viszont a lengyel határőrök rendkívül alaposak és gyanakvóak voltak. Először is a fiatal határőr hölgy nem hitte el, hogy csak egy napot töltöttünk Belorussziában. Ugyan az útlevelünkben a bélyegzőről ezt egyértelműen leolvashatta volna, de percekig várnunk kellett, hogy mindent leellenőrizzen. Aztán a vámtiszt akkurátusan megnézett minden táskát, nincs-e nálunk tejtermék, mert azt szigorúan tilos az EU-ba behozni. De mi ezt tudtuk, és a belorusz túrórudikat még időben betermeltük.

Ketten egy fotón!

A következő nehézséget az jelentette, hogy a megmaradt fehérorosz rubeljeinket visszaváltsuk zlotyra. Vasárnap volt, így a pénzváltás Białowieżában lehetetlennek bizonyult. Végül találtunk egy irodát Hajnówkában, de éppen zárt. Valószínűleg elég elkeseredett lehetett az ábrázatom, mert a férfi kinyitotta nekem a pénzváltót, így most nem kell 20 eurónyi rubelt a szekrényben őrizgetnem.

Vonatozás és eső

Szorított az idő, ezért Varsóba már vonattal jutottunk el. Online vettem meg a jegyeket, de elkövettem egy kis hibát, mert a weboldalon az angol magyarázat nem volt egyértelmű. Diákjegyet vettem a 15 éves fiamnak (végig, a szlovák határig), de a vonaton kiderült, hogy ez csak lengyel diákoknak lehetséges. Némi magyarázkodással és veszekedéssel sikerült meggyőznünk a kalauzokat, hogy ne büntessenek meg, de legközelebb már teljes árú jegyet vennék.

A vonatunk egy órás kéréssel ért Varsóba, és még 15 kilométert kellett megtennünk a hotelig. Hideg volt és sötét, de leginkább attól tartottunk, hogy a végére minden bolt bezár, és ott maradunk vacsora nélkül. Épphogy sikerült zárás előtt bevásárolnunk hagyományos lengyel ételeket (konzerv formájában), és a hotelünk konyhájában degeszre ettük magunkat.

Varsóból két másik vonattal jutottunk el Poroninba, a szlovák határ közelébe. Utána még át kellett verekednünk magunkat Szlovákián, hogy elérjünk az első magyar városba, ahol vasútállomás van. Ez nagyjából 230 km, ami két nap alatt gond nélkül teljesíthető, de az idő sokkal hidegebbre fordult, és a nap nagy részébebn esett is. Nem adtuk fel, egy kínai boltban vettünk esőkabátokat, a táskákat pedig szemeteszsákokkal tettük vízhatlanná. Az estét egy kempingben töltöttük a Szlovák Paradicsom mellett, majd az utolsó napon az Alacsony-Tátrán tekertünk át, Magyarország felé. Ekkorra kezdett elfogyni a készpénz, és a kártyámat továbbra sem tudtam használni. Az utolsó euróinkat egy kocsmában költöttük el teára, lángosra.

A végén az újabb vonatozást megúsztuk – feleségem, Anita Aggtelek mellett összeszedett minket kocsival. A mérleg: több mint 1200 km mindössze 9 nap alatt. És már meg is van a következő júniusi mininyaralás terve, bár ezúttal nem kétkeréken, hanem két lábon tervezünk világot látni. De ez már egy másik történet…