Két nap buszon, kompon, taxival

Ott vagyunk már?

Első távolkeleti utunkon kezdtünk el megismerkedni Indonéziával, és mindjárt egy kevésbé népszerű szigeten, Szumátrán találtuk magunkat. Mindössze 12 napunk volt, ami arra volt elég, hogy négy különböző helyre ellátogassunk – egy vulkáni tóhoz, egy vulkán tetejére, egy nyüzsgő nagyvárosba és egy igazi trópusi paradicsomba, Weh szigetére.

Újabb lapok egy régi útinaplóból…

2000. július 11. kedd

Ma kedd van, egy hosszú és legkevésbé sem kellemes utazás első napja. Az utazás 7 kisebb részre osztható, és pont a fele esik a mai napra.

Reggeli után (ami ma nem porridge) némi késéssel (ez a szó még különös jelentőséget nyer a továbbiakban) elindul a platós kisteherautóból a helyi magas igényeknek megfelelően átalakított minibusz Iboihból Sabangba, Weh kikötőjébe. Egy óra zötykölődés, izzadás és egymáshoz tapadás után – és 20.000 rúpiával szegényebben – kitesznek minket a kompnál.

Három napig sínylődtünk ezen a helyen, és a mi bungalónkban volt zuhanyzó is! Sokan ugyanis a közkútnál mosakodtak...
Három napig sínylődtünk ezen a helyen, és a mi bungalónkban volt zuhanyzó is! Sokan ugyanis a közkútnál mosakodtak…

Itt már nem foglalkozunk a menetrenddel, türelmesen várunk az árnyékban. Egy bácsival szóba elegyedünk, akinek az a hobbija, hogy a világ különböző részeiből odatévedt turistáktól címet és esetleg otthoni pénzérmét kérjen. Büszkén mutogatja a gyűjteményét – tőlünk egy százforintost kap.

A kompon az ideúttól eltérően most a fenti fedélzeten helyezkedünk el, a kapitány külön engedélyével. Jobb, mint lent a büdösben, tömegben, de itt fent is rohadt meleg van. Még jó, hogy csak 2 óra az út!

Rövid pihenő Aceh tartomány fővárosában

Banda Aceh-be minibusszal lehet eljutni, be is szállunk egybe, és negyedóra elteltével el is indul.

Banda Aceh-ben szinte már otthon érezzük magunkat, mindenki köszön, stb. Találunk egy internetszalont is, elintézzük a levelezésünket, aztán irány a CFC. Megpróbálunk szuvenirt venni, hogy elköltsük a maradék rúpiánkat, de csak egy-két apróságot találunk.

Aceh akkoriban nem számított egyáltalán turista célpontnak. Évek óta polgárháborús állapotok uralkodtak – a tartomány szeretett volna függetlenedni Indonéziától, de ezt a központi kormányzat nem igazán támogatta. A Toba-tónál egy acehi sráccal beszélgettünk, aki elmondta, hogy féléves tűzszünetet kötöttek. Nekünk nem is kellett több. A háborúskodásnak aztán a 2004-es cunami vetett véget, ami Aceh-ben több mint 170.000 emberéletet követelt…

A Baiturrahman nagymecset Indonézia egyik legszebb muzulmán temploma, és az acehi kultúra, nacionalizmus szimbóluma is.
A Baiturrahman nagymecset Indonézia egyik legszebb muzulmán temploma, és az acehi kultúra, nacionalizmus szimbóluma is.

A bolttól két becakkal jutunk a buszpályaudvarra, ahol némi keresgélés után megtaláljuk a medani járatot. Tényleg luxusbusz, jó nagy ülésekkel, és még biztonsági övek is vannak benne.

Elindulunk, és minden rendben is megy, amíg…

Július 12. szerda

…amíg valahol Aceh és Medan között a sofőr ráhajt egy óriási kátyúra (nem nehéz, van belőlük elég), és az egyik keréknek annyi. Rövid nézelődés után viszont úgy döntenek, hogy mehetünk. Csak valamikor 5 óra után, egy benzinkút parkolójában tudjuk meg az egyik utastól, hogy a kereket azért nem cserélték ki, mert a pótkereket előzőleg kölcsönadták egy másik busznak. Most éppen egy harmadikra várunk, hogy annak a pótkerekét szereljék a miénkre.

Megjön végre a busz, emelőt pedig egy kamionsofőrtől szereznek, és fél hatkor indulhatunk tovább. Mellesleg 6-ra kellett volna Medanba érnünk a „nonstop express” busszal, és legkésőbb 8-ra ahhoz, hogy elérjük a komphoz járó ingyenes buszt.

Friss hús kapható - az egyik kisvárosban, ahol megálltunk egy kávéra.
Friss hús kapható – az egyik kisvárosban, ahol megálltunk egy kávéra.

Minden jó, ha vége jó

Kiderül, hogy még 80km-t kell megtennünk, és ez errefelé jó két órát jelent. Innen kezdve 2 óra idegbaj következik számunkra. 8 órakor nyilvánvalóvá válik, hogy a buszt már nem érjük el, most már azért drukkolunk, hogy legalább 9-re odaérjünk, és valahogy kijussunk a kikötőbe 10-re.

9.30-kor a busz valahol Medan szélén végre megáll, és mi kiszállunk. A sofőr enyhe fizikai inzultálása után (Anita, a dühös kis méregzsák) taxiba ülünk.

Ugyan egyértelműen elmondjuk a taxisnak, hogy a komp 10-kor indul, és siessen, olyan lomhán vezet, mintha városnéző úton lennénk. 10.10-re érünk végre a kikötőhöz, nagy nehezen leparkolunk, és rohanunk a kapuhoz. Persze nem késtünk le semmiről, még félórás sorban állás vár ránk.

Csodák csodája, ez a hajó nem dobálózik, és senki nem is hányja össze magát. Az út mindössze 5 óra, és ismét Malajziában vagyunk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.